„Meg kellett
volna érintenem, megfogni a kezét, talán átölelni, megérinteni. Csakhogy évtizedeken
át annyira mereven és elutasítóan viselkedett, hogy talán senki sem merte
magához ölelni.” (Irvin D. Yalom: Szemben a nappal)
Grincsek
A bölcsek azt mondják, hogy csak annak
tudsz segíteni, aki hajlandó tenni a saját gyógyulásáért, és csakis akkor van
jogod beleavatkozni egy másik ember életébe, ha az megkér rá. Minden más
esetben fogadd el az illető döntését, hogy úgy éli az életét, ahogy.
Ezekkel a
kijelentésekkel nagyrészt egyetértek, viszont a fenti idézet elgondolkodtatott.
Valóban minden esetben az elfogadás a helyes megoldás? Mi van akkor, ha az
adott ember nincs tisztában a lehetőségeivel? Mi van akkor, ha nem is ismer
másfajta megoldást, mint a sajátját? Nem az volna a helyes, ha megmutatnád neki
a többi irányt is?
Ha én találkozom
valakivel, aki egyértelműen kerüli a fizikai kapcsolódást, az érintéseket és
öleléseket, és látom rajta, hogy olyan merev és elutasító a viselkedése, mint a
fent említett férfié, akkor vajon tényleg azzal teszem a legjobbat, ha
elfogadom és tiszteletben tartom a döntését, vagy esetleg mégis megpróbálhatnám
apró lépésenként hozzászoktatni a közelséghez? (Vajon később egy ilyen ember
nem bánja meg, hogy nem próbálta kinyitni a világát? Vajon nem érzi majd magát végtelenül
üresnek és magányosnak a halálos ágyán, amikor mindennél jobban vágyik az
emberek közelségére, de senki sem mer közeledni hozzá, mert mindig merev és
elutasító volt, és mert tiszteletben tartották a szokásait? Elárulom, Yalom
szerint a fent említett férfi pontosan ezt élte át a halála előtt.)
Láttam olyan
introvertált embert, aki nem szeret társaságban lenni, fárasztja a tömeg, és
úgy általában minden, ezért ha választhat, kerüli a társasági életet.
Szerencséjére azonban olyan emberek veszik körül, akik – bár többnyire
tiszteletben tartják a magánszféráját, és békén hagyják, amikor elvonul –, ha köztük
van, rendszeresen megragadják az alkalmat, hogy megérintsék, megöleljék,
kimutassák felé a szeretetüket és a kötődésüket. Szintén szerencséjére, ha
sokszor grimaszolva is, elfogadja a többiek közeledését, esetleg még örömét is
leli benne, így ő biztos lehet benne, hogy nem fog magányosan meghalni.
(Legalábbis bízom benne.)
Aztán ismerek
olyan embert is, akinek ugyan lenne igénye az érintkezésre, de azt
gyerekkorától fogva nem kapta meg a családjától, így ő maga is merevvé vált. A
barátainak is azt kommunikálta, de ha nem tette volna, akkor is érezték rajta,
hogy ő nem rajong az ölelésekért és a szeretetnyilvánításért. Ha mégis ölelésre
kerül sor, saját bevallása szerint az esetek többségében semmit sem érez. Ezzel
együtt soha nem utasította el senki közeledését. Sajnos az ő barátai túlságosan
is tiszteletben tartották a határait, így ez az ember sosem tanulta meg, milyen
a közelség és az emberi melegség öröme, és már nem tudja, hogyan változtathatna
ezen, hiába szeretne. (Természetesen bármikor megkérhetné a legközelebbi
barátait, hogy változtassanak a szokásaikon, ha volna hozzá bátorsága.)
Vajon
ő nem járt volna jobban, ha az élete során csak egyvalaki szembe megy az
akaratával, és finoman rávezeti a közelség fontosságára? Vajon hogyan alakult
volna az élete, ha
a,
lett volna bátorsága kifejezni igényét egy bensőségesebb kapcsolatra
b,
akad a hozzá közel álló emberek között valaki, aki időnként átkarolja a vállát,
rendszeresen megérinti, megfogja a kezét, megöleli, megsimogatja, megpuszilja?
Vajon
neki milyenek lesznek az utolsó órái? (Bár addig remélhetőleg bőven van még ideje,
és talán képes lesz változ(tat)ni.)
Tehát a kérdés
az, hogy ha valakin azt látjuk, hogy zárkózott és merev, nem kellene megtudnunk
az okát, és ha lehetséges, nem volna érdemes kinyújtanunk felé a kezünket?
Elvégre
mit ér az olyan élet, amiből hiányzik a melegség és a meghittség?
Senki
sem születik Grincsnek, de egy kis szeretettel a grincsek is gyógyíthatók.
