Töltekezés

A legtöbb ember azt vallja, hogy a kiégés elkerülésének érdekében szükségünk van töltő programokra, arra, hogy kiszakadjunk az adott környezetből és a rutinból. Az új élmények, a barátokkal, családdal, a természetben töltött idő feltölti az energiakészleteinket, megújítanak minket és az életszemléletünket. Amikor már az erőd fogytán vagy, amikor már igazán örülni sem tudsz semminek és legszívesebben egy hónapra magadra húznád a takarót, akkor jönnek jól az ilyen mentőövek. Tudatos életet élve persze el sem jutunk eddig az állapotig, mert akkor a szusszanásnyi szüneteket betervezzük az életünkbe; folyamatosan szervezünk magunknak kikapcsolódást az állandó mókuskerék helyett.

A másik oldalról a csapból is az folyik, hogy egy életed van, éld! Mit ér az életed élmények, tapasztalások, kalandok nélkül? Hiszen így nem is élsz, csak vegetálsz! Hú, de rosszul csinálod a dolgaidat! Menj el világot látni, légy szerelmes gyakran, gyere ki a „szabihídra”, nem érdemes kihagynod ezt a nagy spirituális energiával rendelkező helyet, járj hetente moziba, találkozzunk egy fröccsre, ruccanjunk le a balcsira csak egy napra, nézd, milyen jó tanfolyamot találtam! A sor a végtelenségig folytatódik.

Mindez rendben is van. Szükség van a szünetekre, és az élet élve jó.

De mi van a kettő között?

Mi van akkor, ha elszámítottad magad, és annyira túlhajtottad a szervezeted, lemerültél szellemileg és kimerültél érzelmileg, hogy már élni sincs erőd? Mi van akkor, amikor eljutottál abba a stádiumba, hogy már csak vonszolod magad, és szó szerint minden nap a túlélésre rendezkedsz be?

Ekkor jön a jó tanács, hogy mozdulj ki egy kicsit, tedd félre az életed eseményeit, csinálj programokat, mert attól új erőre kapsz. És te mész, és csinálod. Most minden szabadnapodra jut egy jó program, és tényleg jók. Élvezed, amíg tart. Közben persze ásítozol és küzdesz, hogy nyitva tartsd a szemed, de most jó. Az esti program éjszakába nyúlik, másnap pedig minden feladat a te nyakadba szakad a munkahelyen. A következő szabadnapodon elutazol. Csodás tájakon jársz, nem győzöd beinni a látványt, feldolgozni a csodákat, melyekben részed van. Valóban, csodát látsz. Leülnél, hogy befogadd, hogy feltöltsd magad vele, hogy elmélázz az életen, Univerzumon, magadon, akármin, de az események pörögnek, az emberek megállás nélkül ontják magukból az életük fontos történéseit, és nincs csend, csak állandó zaj vesz körül, és beléd ég. Az este megint éjszakáig tart, és hogy, hogy nem, hajnalban kipattan a szemed, mert megszoktad. Megint nem pihentél, de nem baj, az élet úgy jó, ha zajlik, menni kell tovább. És ez így megy hetekig. Munka és szórakozás. „Kikapcsolódás”, de vajon tényleg kikapcsoltál? A tested továbbra is fáradt, sőt. Nem tudod befogadni a töltő energiát sem, mert nincs időd megállni és megpihenni egy kicsit.

Lemondasz egy programot, mert ismered magad és tudod, hogy jelen körülmények között az amúgy valóban éltető kirándulás után te valószínűleg megbetegednél, mert az már túl nagy erőfeszítés volna a testednek és az immunrendszerednek. Tudod, mert már tapasztaltad. Te ismered a határaidat. Más persze nem, és jön a kritika, mert kihagytad a programot. Az már a te dolgod, hogy felveszed-e, vagy sem.

Szóval, amikor rájössz, hogy a nagy élni akarás és a töltő programok közepette végképp lenulláztad magad minden szinten, mondasz-e nemet? Mered-e azt mondani, hogy ezt most kihagyom, de ősszel, amikor kicsit elcsitulnak a dolgok és a hőguta veszélye sem fenyeget, szívesen elmennék veled kirándulni. Szívesen megyek moziba, színházba, étterembe, forró csoki felett beszélgetni, csak úgy lenni.

Felfogjuk, hogy mindannyian mások vagyunk? Felfogjuk, hogy mindannyian különböző módon működünk? El tudjuk fogadni, hogy ami az egyik embernek energizáló kikapcsolódás, az a másiknak a határai semmibe vétele?

Igen, neked kell tudnod, mikor elég, mikor mondj nemet, azt viszont a másik embernek volna jó tudnia, hogy te azt komolyan gondolod, és nem csupán kifogásokat gyártasz.

Valóban, van, akit a pörgés, az élmények és jövés-menés éltet, és van, akinek napokig tartó bekuckózásra és semmit tevésre van szüksége ahhoz, hogy visszanyerje az erejét. Legalábbis időnként. Máskor jót tesznek a lelkének a programok, ha abban valóban van esélye elmélyülni, de ez már egy másik téma.

Szóval, ismerjük meg magunkat, a határainkat, és tudjuk, mikor érdemes igent mondani, és mikor jobb visszavonulni. Az egyensúly a lényeg. Meg az elfogadás. És még sok más eszme, amit többnyire sajnos nem tartunk szem előtt.

De most rohanok, mert ma még három helyen kell megmutatnom magam, és már most ömlik rólam a víz. És közben arra gondolok, hogy mennyit kell aludnom még októberig, amikor újra szívesen leülnék veled (is) beszélgetni, forró csokizni, mozizni, színházazni, kirándulni, ebédelni, csak úgy lenni.

Csak úgy lenni.

(Képek forrása: Pinterest)

Céltalanság?

A minap láttam egy videót a célokról, illetve inkább azok hiányáról, ezzel egy időben pedig elkezdtem olvasni Oshótól Az ego könyvét. A videóból az a felvetés ragadott meg, hogy a mai fiatalságnak nincsenek közös céljaik, de egyéniek sem. Hozzáteszem, nem csak a mai fiataloknak, de már az én korosztályomnak sem mindig volt, van. Akinek viszont van célja – ha célnak lehet ezeket nevezni –, az agyonhajszolja magát. Vegyük például a videóban szereplő előadót, Vecsei Miklós színészt, vagy a kollégáit, de a saját környezetemből is rengeteg példát látok a következő jelenségre: adott egy ember, aki felismeri, hogy mivel szeretne foglalkozni, mi az, ami értelmet ad az életének. Jobb esetben legalábbis erről van szó, és nem olyasmiről, amiről csak azt hiszi emberünk, hogy az majd megváltja. Tehát emberünk tudja, hogy mi az, amivel szenvedélyesen, szívvel-lélekkel tudna foglalkozni egy életen, de legalább évtizedeken át. Kitűzi magának a célokat és elkezdi megvalósítani azokat. Ez eddig rendben is van, de mi van akkor, amikor ez az ember átesik a ló túloldalára? Mi van akkor, ha a nagy céltudatosságban elvész emberünk énideje? Annyi projektet indít, hogy nem marad ideje a kikapcsolódásra, a feltöltődésre, a barátokra, a szerelemre, a családra, egy hobbira, vagy ha mégis kisajtolja magából, akkor a 24 órás napból 18-20-at ébren tölt. Kicsit utánanéztem, és éppen ezt látom a mai fiatal színészeken, így Vecsein is. Fantasztikus, amit a fiatal közösségekért tesz, valószínűleg élvezi is, amit csinál – a színészetet, az írást, az olvasás népszerűsítését, a fiatalok képzését, az interjúkat, a szövegkönyv írást, a fordítást, ki tudja, mi mindent még –, de így, ha nem vigyáz, nagyon rövid időn belül kiég. Ahogy a pályatársai és kortársai is. És mindezt miért? Valamilyen szent cél érdekében, azért, hogy tartalmas életet éljenek, hogy addig üssék a vasat, míg forró, hogy bizonyítsák, vannak céljaik, értékük és értelme az életüknek. Egyikért-másikért, mindegyikért?

A másik oldalon ott van Osho könyve, amit még épp csak elkezdtem, de már az elején felvet egy elgondolkodtató témát. Szerinte a célokat az egónk tűzi ki, ami egy szemfényvesztő, egy álarc, és nem a valódi énünk. Szerinte a célok olyasmik, amiket ha el is érünk, sem leszünk elégedettek soha. Mindig újabb és újabb célokat állítunk magunk elé, folyton új meghódítandó hegycsúcsot szemelünk ki magunknak, és addig megyünk, míg el nem érjük, vagy bele nem döglünk. Így egész életünkben futunk valami után, de az elégedettség sosem, vagy csak időlegesen talál ránk. Osho szerint nem ezért születtünk meg. Szerinte nem attól leszünk valakik, hogy egymásra halmozzuk az érdemeinket. Szerinte mi már készen születtünk, és csupán a társadalom elvárásainak és beteg ideáinak akarunk megfelelni a folytonos „fejlődéssel” és felfelé kapaszkodással.

Ez az általam látott két pólus. A kettő között pedig ott vagyok például én. Én, aki talán születésem óta része vagyok a Miklósék által találóan elnevezett ’epic sodródásnak’ – pedig már a rendszerváltás előtt megszülettem, ugyanakkor az is igaz, hogy én mindig mindenhonnan kilógok. Tipikus példája vagyok annak a jelenségnek, hogy az ember – látszólag – nem tudja, mit kezdjen az életével. Nem végeztem egyetemet, mert akkoriban fogalmam sem volt, mivel foglalkoznék szívesen az életem hátralevő részében, olyasmibe pedig nem akartam időt és energiát ölni, amiért nem lelkesedem. Meg persze ott volt az anyagi kérdés. Tudtam, hogy pénzt kell keresnem, hogy megéljek/ünk a családommal, ugyanakkor arra nem volt lehetőségem, hogy komolyabb tanulmányokat finanszírozzak a keresetemből, ami akkor még nem volt. Remélem, érzitek a paradoxont. Tehát a megoldás az volt, hogy egy kedves barátunk révén elkezdtem egy kétéves OKJ-s képzést, és közben ugyanezen kedves barátunk révén munkát is kaptam. (Mekkora élmény volt a suli első napján azt látni az adatlapomon, hogy egy post-iten ott díszeleg a felírat, miszerint xy ismerőse, aki támogatja a sulit! Naivan azt gondoltam, csak azt intézte el a barátunk, hogy az utolsó pillanatban mégis részt vehessek a felvételin. A mai napig nem tudom, hogy csak miatta vettek-e fel, vagy magamtól is bejutottam? Kapcsolatok, gyerekek, már akkor is… égett is a fejem utána.) Az tehát, hogy lett munkám, ami a hétvégék mindkét napját érintették, és lett sulim is, amit nappali tagozaton végeztem, azt eredményezte, hogy szó szerint soha nem volt szabadnapom. Aztán elvégeztem a sulit, és a meglévő mellé vállaltam még egy állást – mindkettő reggeltől estig tartott –, aminek az lett a következménye, hogy heti egy szabadnapom volt, amin vagy a hét során felgyűlt teendőimet végeztem, vagy aludtam, de szó szerint egész nap. Tehát szó sem volt célkitűzésekről, de nem csak az állandó fáradtság miatt, hanem azért is, mert továbbra sem tudtam, mit szeretnék kezdeni az életemmel. Viszont megvolt a Vecseiék által mutatott életmodell – vagyis két vagy több végén égettem a gyertyát – csak a kreativitás nélkül. Illetve ez nem teljesen igaz, mert akkoriban kezdtem írni füzetbe, amit persze az este tízes hazaérkezéskor még azonnal be is gépeltem, különben felgyűlt volna a feladat. Szóval, értitek. Minden lehetséges módon kizsákmányoltam magam. Egy év után felmondtam az első munkahelyemen, így végre fellélegezhettem egy kicsit, de céljaim továbbra sem voltak. Tizenkét éve vagyok ugyanazon a munkahelyen, és célok kitűzéséig csak az elmúlt egy-két évben jutottam el, vagy ha volt is egy álmom, képtelen voltam a megvalósítására, mert nem láttam benne a megélhetést, nem volt elég önbizalmam és sajnos hagytam, hogy a munkám kivegyen belőlem mindent. Tényleg mindent. Így bátran, de nem túl büszkén kijelenthetem, hogy az életem majdnem egészét ’epic sodródásban’ töltöttem. Ráadásul úgy, hogy az utóbbi három évben az írással is felhagytam, ami tovább mélyítette a gödröt, amiben már amúgy is nyakig merültem. Aztán eljött a tavalyi év vége, amikor is úgy döntöttem, hogy a kezembe veszem végre az életemet, és kezdek vele valamit. Leültem, és kitűztem a kis céljaimat. Két irányba indultam el. Az egyik forgatókönyv szerint idén elvégzek/elvégeztem egy szappanöntő, egy natúr kozmetikum készítő és egy fitoterapeuta tanfolyamot, dísz – és ajándéktárgyakat, valamint ékszereket, gyógyteákat és egyéb tárgyakat készítek. Vagyis képezem magam és igyekszem saját forrásból, olyasmiből plusz keresetre szert tenni, amit szeretek, hogy aztán szép lassan talán profilt válthassak. Gondolom, mondanom sem kell, hogy túl sokat akartam, így a végén, de legalábbis eddig, semmi sem valósult meg a nagy álmokból. Közben rájöttem, hogy egyszerűen nem nekem való a multi-tasking, nem szabad túl sokat vállalnom, mert azt nyomásként élem meg, és halogatni kezdek. De legalább erre rájöttem, és ezt is nagy sikernek könyvelem el.

És hogy mi volt a másik irány? Itt fut össze a három szál: Vecsei céljai és ’epic sodródása’, Osho készen születettsége és én. Mert mi van akkor, ha nekem az a legfőbb célom, hogy békés, kiegyensúlyozott, önazonos életet éljek? Mi van akkor, ha én nem akarok diplomát – eljátszottam a gondolattal, de tudom, hogy csak az motiválna, hogy elmondhassam, ezt is megcsináltam. Látjátok benne a teljesítményorientáltságot és a társadalmi elvárásoknak való megfelelést? Én nagyon. Mert akkor már letettem valamit az asztalra, igaz? Szerintem nem. Az én világomban akkor tettem le valamit az asztalra, ha önazonosan élek, őszintén, bátran, szívből, lélekből, békében. Mi van akkor, ha nekem elég lenne egy nyugis munka, amit szeretettel végzek, annyi kereset, hogy kényelmesen megéljek, egy kellemes kis fészek, ahol feltöltődhetek, esetleg egy szép kert, ami az én kezem munkája nyomán burjánzik, illatozik és gyönyörködtet, egy szerető család, lojális barátok, és némi én-, és alkotóidő, mely során megélem a kreativitásomat. Mi van akkor, ha én a nőiességem kibontakoztatását tűzöm ki célul? Mi van akkor, ha „csupán” olyan életet szeretnék élni, amely megérinti másokét, amely példát állít mások elé, amely békét hoz számomra és környezetem számára is? Mi van akkor, ha szerintem ezt elérni nagyobb munka, mint egymásra halmozni a diplomákat, a sikereket, az elismeréseket és a pénzkötegeket? Mi van akkor, ha számomra az jelenti az ’epic sodródásból’ való kiszakadást, hogy önmagamon dolgozom? Nem fejlesztem magam – nyilván azt is érdemes, ha egyszer íróvá, tudással rendelkező kertésszé, ékszerkészítővé szeretnék válni –, hanem tanulom magam, elmélyedek önmagamban és jobbá teszem önmagam. Lemegyek önmagam, a szívem, a lelkem legmélyére, és felszínre hozom azt, amit értékesnek találok, ugyanakkor levetkőzöm és eldobom mindazt, amire már nincs szükségem, ami már nem én vagyok, ami sosem voltam. Például a társadalmi elvárásoknak való megfelelést. A felfelé való kapaszkodást. Az önsanyargatást azáltal, hogy túl sokat követelek magamtól. Mi van akkor, ha engem ez tenne boldoggá? Meg az, ha azt látnám, hogy az olyan tehetséges és értékes emberek, mint Vecsei Miklós és barátai, kollégái, kortársai és az én kortársaim nem halnának bele idő előtt, vagy egyáltalán a túl sok célba és munkába? Bárcsak lenne valaki, aki megmutatja nekik, hogyan ne haljanak bele a túlzott tenni akarásba! Mert akkor nem lesz, aki előre viszi ezt a generációt. Bárcsak lenne valaki, aki megmutatja nekik, hogyan priorizáljanak, és hogyan szeressék magukat legalább annyira, mint a hivatásukat és az ügyeket, amiket képviselnek! Mert azok az ügyek valóban életbevágóak, szükség van a munkájukra, rájuk, arra, hogy példaképekként hallassák a hangjukat és segítsenek a mai fiataloknak megtalálni a saját útjukat, de nem azon az áron, hogy ők maguk belehalnak – még ha ők ezt most nem is így látják.

Mindezek mellett szerintem is fontosak a célok, csak nem mindegy, hogy milyen célokról beszélünk. Kell, hogy legyen valami az életünkben, ami megelégedéssel tölt el, amiért érdemes felkelni reggel, de az ne olyasmi legyen, amit szerintünk a társadalom elismer. Ne olyasmi legyen, amiről úgy érezzük, meg kell tennünk, hogy elfogadottá váljunk. Olyasmi legyen, ami teljessé tesz, ami boldoggá tesz, akármit jelentsen is számodra a boldogság, olyasmi legyen, amire zsigeri szinten, mélyen legbelül vágysz, amire a szíved és a lelked vágyik, nem pedig az egód. Kívánom, hogy egyre több ember találja meg magában ezeket a vágyakat és célokat!

Ti mit gondoltok a célokról? Minden cél valóban cél, vagy csupán egy újabb hegycsúcs, amit el kell érni, hogy aztán megmászhassuk a következőt, és a következőt, és a következőt? Szerintetek mikor lesz elegendő sikeres ember a világon? Egyáltalán, számotokra mi a siker? Kell-e mindenkinek egyre feljebb jutnia a ranglétrán? Kell-e mindenkinek polihisztornak lennie? Mikor és mi lesz elég?

(Kép forrása:Pinterest)