Önszeretet

Önismereti körökben gyakran emlegetett mondás, hogy csak te tudod igazán szeretni magad, meg az is, hogy ne kívülről várd a szeretetet, a gyógyulást, satöbbi, mert az mind benned rejlik. Ezeket eddig is elfogadtam, viszont most tapasztaltam meg igazán.

Senki sem ismer annyira, mint én magamat, ebből kifolyólag senki sem tudja igazán, mire van a legnagyobb szükségem, mire vágyom, mit szeretnék az élettől – csakis én.

Éppen ezért történhetett meg, hogy a legjobb szülinapi ajándékot én adtam magamnak.

Félre ne értsétek, a szeretteim elhalmoztak a szeretetükkel és ajándékokkal is, és mindent nagyra értékelek. Mert jól jön a pénz színházra, könyvre, programokra, aki ismer, tudja, hogy imádom a növényeket, és azokat most is kaptam. Értékelem, hogy anyu külön nekem kétnapi vegetáriánus ételt főzött, mert azt kértem torta helyett. Imádom a POKETemet, amit egy kedves barátomtól kaptam, ahogy a könyvutalványt is, mert a könyv az én egyik legjobb barátom – nem a gyémánt. Imádtam a vegán vacsorát, a Mondjad, Atikám előadást, pedig az nem is az én szülinapi ajándékom volt, de én annak éltem meg. És persze ott vannak a köszöntések, az, hogy sokan gondoltak rám. Ez mind-mind csodálatos ajándék, és szeretettel gondolok az ajándékozókra. 

  Végül mégis úgy találtam, hogy a legnagyobb ajándék számomra az volt, hogy évek óta most először, felöltöztem a szülinapomon, megcsináltam a frizurámat, kicsinosítottam magam – és smink nélkül is csinosnak találtam magam, sőt, elismertem, hogy nem látszik meg rajtam a korom – és elindultam egy kis kikapcsolódásra. Vettem magamnak ebédet, és örömmel láttam, hogy a pultos srác milyen odaadással és kedvességgel szolgált ki mindenkit, azt is, aki az üres vizes üvegét vitte oda neki feltöltetni. Aztán kényelmesen kisétáltam a Margitszigetre, leterítettem a kockás plédemet és nyugodtan megebédeltem. Közben lelkendeztem magamban, mert a szitakötők többször is leszálltak mellém, a plédre, méhek, dongók, pillangók röpködtek körülöttem, mókusok szaladgáltak a fákon és többféle madár énekelt kórusban. Elnéztem a legkisebb széltől is hópelyhekként lehulló, színes faleveleket és élveztem a már-már túlságosan is meleg napsütést. Elnyúltam a plédemen, kezemben Virginia Woolf Orlandójával, és amikor végképp elnyomott a jó levegő és a békés atmoszféra, lehajtottam a fejem és szundítottam. Időnként elszállt felettem egy-egy szitakötő – csukott szemmel is felismertem a jellegzetes, helikopter-szerű hangjukat –, és hallgattam a madarak koncertjét. Kicsit elmélyültem magamban, és ötletek formájában érkező kincsikre leltem. Feltöltődtem, mosolyogtam és rám is sokan mosolyogtak. És végül az Univerzum is megajándékozott azzal, hogy elém sodorta az egyik ismert színészt, ezzel biztosítva, hogy figyel rám, én pedig jó úton haladok a teremtésemmel.

Este akárhogy kerestem, hiába értékeltem a másoktól kapott ajándékokat, nem találtam nagyobb örömet okozó élményt, mint amit magamnak adtam. Egy pillanatra persze feltámadt bennem a kétség, hogy ez vajon nem szomorú-e, aztán mégis úgy találtam, hogy nem. Mert ez számomra azt jelenti, hogy bár a környezetem figyel rám és szeret, leginkább mégis én tudom, mi tesz valóban boldoggá. A legnagyobb öröm és egyben ajándék az, hogy ezt felismerve, végre megszerettem magam annyira, hogy megadjam magamnak, amire vágyom: örömet, kikapcsolódást, békét, öngondoskodást, elcsendesedést. Azt, hogy magammal legyek, és hagyjak magamnak egy szusszanásnyi időt, hogy jól érezzem magam és közelebb kerüljek igazi énemhez.

Önszeretetet. 

Önszeretetet mindenekfelett.

(A képek sajátok.)

Tér, idő, szabadság

Tér, idő, szabadság – erre van szükségem? Erre van szükségem. Ez fogalmazódott meg bennem, miközben hazafelé sétáltam a hűvös, október elsejei estében. Térre és időre van szükségem, hogy kibontakozzam és megismerjem magam. Mert azt, hogy ki vagyok, mindenki csak sejtheti, hiszen a napjaim nagy részében még én sem tudom igazán erre a választ. Hogyan is tudhatnám, ha nem lazítok a szálakon? Térre van szükségem ahhoz, hogy felnőtt életet éljek. Hogy magam legyek. Hogy lássam, ki vagyok, amikor nem másokhoz alkalmazkodom, amikor nem másokra támaszkodom, és amikor mások nem rám támaszkodnak. Amikor nem azon gondolkodom, hogyan teremtsek meg valamit másnak, vagy többünknek.

Térre van szükségem ahhoz, hogy felismerjem, mik a valódi szükségleteim. Hogy tudjam, milyen igazán egyedül lenni önmagammal, és értékeljem is azt az állapotot. Hogy megszokjam és megszeressem magam. Hogy összenőjek magammal, és elfogadjam, aki vagyok. Ezután a szabadság már magától jönne.

És mindehhez időre is szükségem van. De arra gyorsan, mert időből kevés van, és a felnőtt élet sem tart örökké. Mert a nyakamon a középkorúság és az öregség, és bár akkor sem mindegy még, de mégis jobb volna előtte élni. Úgy igazán, kiteljesedve, békében és megelégedve önmagammal és az életemmel.

Tér kell, hogy azzá nőjem ki magam, aki lehetnék; hogy nő legyek és ember legyek. Hogy alkotó és művész legyek. Hogy már a kisugárzásom is azt tükrözze, szabad vagyok, elégedett vagyok, befogadó vagyok, teljes vagyok, békés vagyok, magabiztos vagyok, stabil vagyok, játékos vagyok, felszabadult és örömteli vagyok. Hogy flörtöljek és velem is flörtöljenek, mert mindezt sugárzom magamból – nem csak a férfiak, de maga az élet is.

Ahhoz is tér és idő kell, hogy hiányozzanak az emberek, a barátok, legfőképp a szeretteim. Mert most nem hiányoznak. Most ott vannak mindig, mindenhol, akármerre megyek. Mindig bennem és velem, a gondolataimban, a privát szférámban.

És ha már megismertem és megszerettem magam, és elkezdenek hiányozni az emberek, az érzelmek, a cinkosság, az összetartozás egy jó szó vagy egy simogatás, akkor kitágíthatom a teremet, hogy más is elférjen benne, mellettem. Akkor az újonnan meglelt kulccsal megnyithatom a szívemet, és helyet csinálhatok egy társnak is, akivel megoszthatom a teremet, az időmet, a lelkemet, magamat, a szabadságot. Akkor együtt teremthetünk meg egy új teret, új időt és új szabadságot. Egy új világot. A kettőnk szabadságát. Aztán már közösen csinálhatunk helyet egy harmadik embernek is. És közben nekem újra térre is időre lesz szükségem, hogy ismét kitágítsam a lényem határait, hogy asszony és anya lehessek. A szabadságot újra alkotom, miközben megismerem, megszeretem és megélem új minőségeimet.

A változáshoz és a fejlődéshez, a szeretethez, a megértéshez és az elfogadáshoz térre, időre és szabadságra van szükség.

Az én teremre, az én időmre és az én szabadságomra.

És mindehhez az én szívből jövő döntéseimre.

(A képek sajátok.)