Női minták, női közösség

A kérdés adott: léteznek még valódi női közösségek?

Támogatjuk egymást, megtanítjuk egymást a női lét titkaira, mélységeire, csodáira és varázslataira? Hol van mindaz a tudás, amely évezredek alatt egymásra rakódott, és amelyet, bár leginkább rejtve, de majd’ minden nő birtokolt ez idáig?

Most tekintsünk el attól a ténytől, hogy a nők jelentős hányada elutasítja a nőiességét és az azzal járó „problémákat”, mint a menzesz, a szülés, vagy a társadalom által ránk kényszerített/kondicionált női szerepkörök, mert ez mindenkinek a maga döntése (és szerintem éppen a tudás hiányából fakad), az azonban megmásíthatatlan tény, hogy a nőiesség van. Tudás és összetartás már kevésbé. A nőiesség egy létező, élő energia, mely minden nőben – és néhány férfiban is - áramlik, életet ad, gondoskodik, teremt, csitít, szeret, táplál és szebbé teszi a világot. A nőiesség erő és tartás, rugalmasság, lágyság és gyengédség. Legalábbis szerintem. Az a szomorú, hogy ezt én is csak a fejemmel tudom, azt hiszem, de nem élem. És ez vajon miért van így? Mert senki sem tanított meg a női lét, a női szakralitás rejtelmeire és hagyományaira. Ebben nyilván benne van az is, hogy ezt a világot és ezt a társadalmat már nem érdekli a szakralitás, az ősi rejtelmek és hagyományok, sem a régi tudás. Így viszont hogyan várhatjuk el, hogy a nők valódi nők, és a férfiak igazi férfiak legyenek?

Mert közülünk hányan látták az édesanyjuktól a gondoskodás, a lágyság, a szelídség, a belső erő (és nem a keménység) mintáit?

Hányunkat vettek körül olyan nők, akik még tudták, mi az igazi szépség?

Hányunkkal osztották meg anyáink a csábítás művészetét? És emellé hányan kaptunk útmutatást a szilárd önbizalom kiépítéséhez?

Kaptunk-e hitet? Hitet önmagunkban, a tudásunkban, a szeretet erejében, a világban?

Megtanítottak-e minket mélyen, őszintén, elvárások nélkül szeretni?

Elmondták-e, hogyan ébreszthetjük fel magunkban a szenvedélyt – nem csupán a szerelem keretein belül, de az életünk minden területén? És ezzel egy időben megtanították-e a szerénység és az alázat mibenlétét?

Voltunk-e olyan szerencsések, hogy tiszta magyarázatot és tanácsokat kapjunk a menstruáció mibenlétével és erejével kapcsolatban?

Anyáink, nagyanyáink, egy nagynéni vagy édesanyánk barátnője leült-e velünk, amikor eljött az ideje, hogy beavassanak a szexualitás működésébe, abba, hogy mitől lesz jó nekünk, és mitől a férfinak? Egyáltalán, miért kínos ezekről beszélni, mert kínos, ebben talán megegyezhetünk. Pedig a felvilágosítás nem csak abból kellene, álljon, hogy felhívjuk a fiatalok figyelmét a védekezés fontosságára meg arra, hogy csak azzal csinálja, akivel viszont szeretik egymást. Hol vannak a praktikák, a vicces történetek, hol van az, hogy fontossá tegyék saját testünk elfogadását és megszeretését?

Amikor eljön az ideje, rémtörténetek helyett miért nem a szülés csodájáról beszélnek nekünk? Miért nem mondják el, milyen olajok, masszázstechnikák, milyen póz, milyen gyógytea segíthet az ellazulásban és a szülés harmonikusabbá tételében?

És ha már itt tartunk: kinek meséltek a gyógynövények, az illóolajok, ásványok jótékony hatásairól? Kit tanítottak meg gyógyítani? Ki hallott a holdfázisokról, és annak ránk, a ciklusunkra, a viselkedésünkre gyakorolt hatásairól? Kit tanítottak szeretettel főzni, sütni, befőzni, aszalni, szárítani? Kinek mutatták meg, hogyan ápolja szeretettel a testét? Kinek mesélt, esetleg járt elöl jó példával az édesanyja abban, mennyire jó lehet egy, a természet kincseivel illatosított, meleg fürdő, mely nem csupán a bőrünket táplálja, de az idegeinket is megnyugtatja.

Ki tanult meg varrni? A kötés, horgolás, hímzés és egyéb kézimunka, vagy akár az agyagozás, ékszerkészítés, de még a hajfonás is smafu ehhez képest. Bár, aki volt olyan szerencsés, mint én, annak akadt olyan napközis tanító nénije, aki ezeknek legalább egy részét megmutatta, de mi van a többiekkel?

Ki tanult meg átéléssel mesélni?

Ki látott rá példát, milyen a valódi barátság és összetartás két nő között?

Ha van fiútestvéred, neki elmondta egyetlen női rokona is, hogyan kell tisztelettel és szeretettel bánni egy nővel? Mert szerintem ez sem csak az apa dolga, kiváltképp, ha az apafigura csapnivaló.

Szép eszme a női egyenjogúság, és hiszek benne, de ezzel együtt nem lett volna szabad nekünk is férfiassá válnunk belülről. Igen, van erőnk, de nem kellene keménynek lennünk. Jó dolog a függetlenség, de talán jobb volna, ha az életünk nem csupán a munka körül forogna. Jó volna, ha a párkapcsolat nem csak társas együtt élés, de szeretetteli összetartozás volna, ahol a férfi az erő, a nő a lágyság a szavak spirituális értelmében, mellőzve a sztereotípiát, miszerint „a nőnek a konyhában a helye”.

Szóval, hova lettek a valódi nők? Hova lett a tudás? Hova lett az összetartás és a támogatás? Miért nincsenek már valódi női közösségek, melyek tagjai bármikor számíthatnak egymásra, akik vigyáznak egymás gyerekeire, akik nevetnek egymás szexuális félrecsúszásain, akik átölelik egymást a bajban, akik ott vannak a szülésnél, akik hozzák a megfelelő krémet a bajra, akik összeülnek, hogy teremtsenek és elengedjenek? Hol vannak azok az asszonyok, akik tudják, hogyan kell egy lányt bevezetni a nőiesség világába, hogy a köreikbe fogadják, és amikor eljön az ideje, ő is tovább örökítse a tudást és a hagyományt?

Mert mindez nem a társadalmon, nem az orvosokon, még csak nem is a férfiakon múlik, hanem rajtunk, nőkön. Vajon, ha nekem egyszer lesz egy lányom, mit tudok majd átadni neki? Mert azzal, amit én megtanultam, nem sokra menne…

Itt az ideje, hogy újra nők legyünk, hogy megtaláljuk saját körünket, ahol szeretünk, elfogadunk, tanítunk, gyógyulunk, mesélünk és varázsolunk.

(A képek A vörös sátor c. filmből valók, amit jó szívvel ajánlok megnézni, vagy elolvasni könyvként.)

Mindenkitől akarunk valamit

Ez tény.

Mert mikor tettünk utoljára önzetlenül bármit is?

Amikor adományozunk, vajon nem lebeg a szemünk előtt a megváltás eszméje? Nem motivál-e az a tudat, hogy igen, adtam, és ettől jó ember vagyok, de legalábbis jobb, mint mások?

Amikor találkozunk a legjobb barátainkkal, hogy beszélgessünk egy kicsit, nem motoz-e bennünk a gondolat, hogy végre, végre kibeszélhetem magam, letehetem a terheimet, panaszkodhatok egy kicsit, lehetek végre én a középpontban, eldicsekedhetek a legújabb hőstetteimmel, eredményeimmel, stb.?

Amikor szülinapi bulit szervezünk magunknak, nem azt akarjuk, hogy az az este csak rólunk szóljon, minket ünnepeljenek, minket imádjanak?

Amikor meglátogatjuk a szüleinket, nem azt akarjuk-e, hogy újra gyerekek lehessünk, babusgassanak, vagy nem a megnyugvást keressük-e, hogy az „öregek” még megvannak, még megvan a hátterünk?

Amikor bemegyünk a munkahelyünkre, nem azért tesszük-e, hogy megkeressük a pénzünket? Ami természetes, de hányunknak van valódi hivatása, amit örömmel, szeretettel és segítő szándékkal végzünk?

Amikor pszichológushoz, terapeutához, egyéb segítőhöz megyünk, nem azért tesszük-e, hogy megoldja helyettünk a problémáinkat, az egész életünket?

Amikor alkotunk, vajon nem az elismerésért tesszük-e? Mert az alkotók, művészek között is igazán kevés az, aki valóban az alkotás öröméért végzi a tevékenységét, azért, hogy rajta keresztül megnyilvánulhasson az energia.

Amikor moziba, koncertre, színházba megyünk, nem azért tesszük-e, hogy néhány órára elfeledtessék velünk a gondjainkat, hogy szórakoztassanak, hogy a művészek energiái által feltöltődjünk?

A szerelmünktől nem azt várjuk-e, hogy elhalmozzon a figyelmével, a szeretetével, az érintéseivel? Hogy boldoggá tegyen, mert mi nem tudjuk boldoggá tenni saját magunkat?  Hol van az egymás mellett az egymástól függés helyett?

Amikor kiszemelünk magunknak egy ismert embert, akiért rajongani kezdünk, és mindent megteszünk, hogy találkozzunk vele, hogy ránk mosolyogjon, hogy hozzánk szóljon, vajon nem az ő energiáit akarjuk-e, nem a figyelmére pályázunk-e, nem azt szeretnénk-e, hogy betöltse a bennünk tátongó űrt, melyet mi nem akarunk/tudunk betölteni a tudatlanságunk okán? Vajon akkor nem arra a szeretetre vágyunk tőle, amit mi nem adunk meg saját magunknak?

Amikor Istenhez fordulunk, vajon a legtöbbször nem olyan dolgokat kérünk-e tőle, melyek megvalósulásáért mi lusták vagyunk tenni? Vajon tőle nem akarunk-e mindig valamit? Mert a teremtő erő és támogatás jót tesz, de nem ártana a saját teremtő erőnket és energiánkat is beletenni a vágyainkba, ahelyett, hogy kényelmesen hátradőlnénk, és csak várnánk a csodát, hogy majd valaki más megoldja helyettünk a feladatokat, és a szánkba repíti a sült galambot.

Vajon magunktól mit várunk és mit akarunk? Mert magunktól éppúgy akarunk valamit. A legtöbbször azért teszünk dolgokat, hogy különlegesnek tartsanak, érettebbnek, jobbnak, empatikusabbnak, segítőkészebbnek, ügyesebbnek, nagylelkűbbnek, szebbnek, okosabbnak, erősebbnek, szórakoztatóbbnak. Ezért hajtjuk magunkat, ez alapján válogatjuk magunk mellé a „barátainkat”, így posztolunk a közösségi médiában, talán én is ezért írok most.

Hol többet, hol kevesebbet, de mindenkitől akarunk valamit.

És ez tény.

(Kép forrása:http://www.fenyorveny.hu/2017/01/eteri-kotelekek-elvagasa.html)

Gyújtsunk egy gyertyát

Mindenszentekkor a legtöbben gyertyát gyújtunk elhunyt szeretteinkért. Emlékezünk rájuk, felidézzük az együtt megélt szép pillanatokat, és azt kívánjuk, hogy újra velünk legyenek.

Ők, akik már örökre szépek.

De vajon az év más szakában is ugyanígy gondolunk rájuk? Tavasszal, rügyfakadáskor, amikor zsongnak a hormonok, eszünkbe jutnak? Nyáron, amikor az köt le, melyik fesztiválra, kirándulásra, tengerpartra nevezzünk be a munka mellett, felvillan előttünk az arcuk? A nehéz, szürke, januári égbolt alatt csoszogva ők járnak a fejünkben?

És amíg éltek, kihasználtuk az együtt tölthető időt? Vagy csupán a végén kaptunk a fejünkhöz, hogy mindjárt lejár az utolsó perc és elillan a legutolsó pillanat is?

Szerettük őket annyira, hogy adjunk nekik az időnkből?

Szeretünk most annyira, hogy adjunk az időnkből?

Szánunk időt, energiát azokra, akik még velünk vannak? Megosztjuk velük a szeretetünket, a törődésünket, a gondolatainkat, az ő pillanataikat?

Ölelünk és csókolunk most?

Hiányoznak a barátok, a régi tanárok, a munkatársak, a szomszédok, a testvérünk, a szerelmünk annyira, hogy felemeljük a telefont, hogy írjunk nekik néhány sort, hogy leüljünk egy ital mellé beszélgetni, hogy megsimogassuk és megöleljük egymást, hogy letöröljük arcukról a könnyet? Meghallgatjuk őket? Szeretjük őket?

Gyújtsunk egy gyertyát ma az élőkért is, gondoljunk rájuk szeretettel, hívjuk fel őket és töltsük együtt az időnket. Mert ők most itt vannak. Még itt vannak.

Gyújtsunk egy gyertyát az élőkért, és fogadjuk meg, hogy többé nem hordozunk megbánást a szívünkben, mert nem szerettünk, amíg lehetőségünk volt rá.

 

És mi a helyzet önmagaddal?

Szánsz magadra elég időt? Szereted magad eléggé ahhoz, hogy ne dolgozd halálra magad, ne zsákmányold ki a szervezeted és ne válj idő előtt te is örökre széppé?

Elmondod, ha fáj valami, vagy magadba fojtod?

Elmész arra a rég áhított körutazásra, vagy kuporgatod a pénzed, hogy majd, amikor öreg leszel…, ha leszel öreg…

Kéred, hogy bújjon hozzád és csókoljon meg, vagy hagyod elmúlni a pillanatot és vele a lehetőséget?

Mersz sírni, nevetni, szeretni, félni, kitörni, nemet mondani, újra felállni, megpróbálni, sikeresnek lenni, boldoggá válni?

Van bátorságod élni?

Élsz te egyáltalán?

Gyújtsunk egy gyertyát önmagunkért is, és fogadjuk meg, hogy ezután úgy szeretjük magunkat, ahogy senki sem tud. Fogadjuk meg, hogy mostantól megbecsüljük az időnket, az életünket, a lehetőségeinket és a szeretteinket, melyek megadattak nekünk.

Gyújtsunk egy gyertyát magunkért, és legyünk hálásak azért, hogy élünk!

Képek forrása: Pinterest