Figyelem

Nem tudom, ti mit tapasztaltok, de én azt vettem észre, hogy manapság egyre kevésbé vagyunk jelen. Nem vagyunk jelen a saját életünkben, a beszélgetéseinkben, a szívünkben, az étkezéseink során, zenehallgatás közben, az utcát róva, még a vécén sem. Nem vagyunk jelen a pillanatban, a mostban. Nevezhetjük ezt jelenlétnek, figyelemnek, elmélyülésnek, akárminek; a lényeg változatlan: nem mondhatjuk a magunkénak. Nem csak folyamatosan – ami amúgy is akkora tudatosságot kívánna meg, amivel nagyon kevesek rendelkeznek, ha egyáltalán –, de pillanatokra sem.

„Az, hogy milyenné válik az életünk, attól függ, mennyire vagyunk képesek a dolgoknak örülni, gyönyörködni bennük. Ehhez pedig az kell, hogy figyelmesen nézzük a világot.” (Julia Cameron – A művész útja)

Több kulcsszó is van ebben a két sorban. Örülni az életnek, gyönyörködni a dolgokban és eseményekben, figyelmesen nézni a világot. Közülünk ki teszi meg mindezt? Ki figyel igazán? Észrevesszük egyáltalán, mi történik körülöttünk, velünk, bennünk? Rácsodálkozunk a világ szépségére, meglátjuk a véletlenül elénk került épület falán a táblát, mely azt hirdeti, hogy Dickens többször is megfordult ott, és tudunk örülni a szerencsének, hogy odavitt a busz, amiről „véletlenül” le kellett szállnunk? Befogadjuk a természet szépségét, egy könyv üzenetét, a zene ritmusát és dallamát, az épületek különlegességét? Ehhez persze látnunk kell, nem csak nézni, értelmezni, nem csupán átfutni a sorokat, beleélni, nem csak a háttérbe szorítani a melódiát, és fel kell nézni, miközben sétálunk, nem rohanni és a telefont nyomkodni. Az sem árt, ha rájövünk, hogy a pillanat elszáll, a nap most megy le vagy kel fel, és mire befejezem a mondatot, talán már nincs is. A lehetőségek száma végtelen, addig, amíg élünk velük.

„…egészséges gondolkodásmóddal bármilyen élet élhető, az egészséges gondolkodáshoz pedig az kell, hogy nagyon figyeljünk mindenre.” (Julia Cameron – A művész útja)

Mikor történt meg veled utoljára, hogy behunyt szemmel élvezted a melengető napsugarakat (a strand nem ér)? Mikor mélyedtél el utoljára annyira egy színdarabban, hogy észre sem vetted, de te is ott voltál a színpadon, benne a jelenetben, szívedben a szereplők érzéseivel, fejedben megannyi gondolattal, torkodban gombóccal? Mikor figyeltél utoljára annyira a beszélgetőpartneredre, hogy valóban értsd, amit mondani akar, az érzéseit, és mikor láttad utoljára a szemében a csillogást, mert olyasmiről mesélt neked, ami őt boldoggá vagy izgatottá teszi? Mikor néztél utoljára igazán a szemébe, az arcába, mikor figyeltél utoljára a hangszínére, arra, hogy amit mond, összhangban van-e azzal, amit a testbeszéde üzen? Erre csak akkor vagyunk képesek, ha beszélgetés közben nem csak a saját gondolatainkkal, vagy a találka utáni teendőinkkel vagyunk elfoglalva. Ehhez ott és akkor, abban a pillanatban, azzal az emberrel kell lennünk, teljes mértékben jelen, minden figyelmünkkel felé fordulva.

„A figyelem jutalma mindig valamilyen gyógyulás.” (Julia Cameron – A művész útja)

Mikor engedélyezted magadnak utoljára, hogy belemerülj a saját érzéseidbe? Egyáltalán felismered, hogy valami megérint? Hagyod kibontakozni az érzéseidet? Megvizsgálod őket? Mi áll a hátterükben, mi váltotta ki őket és milyen hatással vannak rád és az életedre? Hagysz nekik teret, megéled őket, vagy egyszerűbb félresöpörni mindet és tudomást sem venni róluk? Arra gondoltál már, hogy ha nem vagy tisztában az érzéseiddel, nem is vagy képes tudatosan kormányozni az életedet? Nem tudod feldolgozni az életed eseményeit, a hatásokat, amelyek nap mint nap érnek, és így mentális, érzelmi, lelki, valamint ebből fakadóan kapcsolati problémáid adódhatnak? Nem tudsz jó döntéseket hozni, átlátni, mire vágysz igazán, miben kellene erősödnöd, vagy mit kellene elengedned, hogy teljesebb, örömtelibb életet élhess.

„Érdeklődj az élet iránt, jól figyeld meg, amit látsz; embereket, tárgyakat, irodalmat, zenét – a világ tobzódik a kincsekben, nyüzsögnek benne a bámulatos lelkek, az érdekes emberek. Feledkezz meg magadról.” – Henry Miller

Legyünk jelen, figyeljünk, fogadjuk be az életünk eseményeit, szépségeit! Érdeklődjünk, akarjunk tartalmasan élni a felszínesség és a rohanás helyett, lássunk, gyönyörködjünk, örüljünk, filozofáljunk, értőn hallgassunk, ismerkedjünk, kapcsolódjunk!

Szeressünk! Élni, lélegezni, ízlelni, érzékelni, tapasztalni, megérteni, átérezni, simogatni, sírni, nevetni, dalolni, mozogni, pihenni, szeretni.

Figyeljünk!

Lássunk!

Érezzünk!

ÉLJÜNK!

–        Mert a lehetőségek száma végtelen, ám az idő(nk) véges. –

Bűnök

Mindenki követ el bűnöket, ha akarja, ha nem. Kérdés, hogy kinek mi számít bűnnek? Mennyire érdemes ezt a témát szigorúan értelmeznünk?

Az biztos, hogy az olyan cselekedeteink, amelyekkel, akarva-akaratlanul, megbántunk másokat, nem épp dicséretesek. Márpedig ezt a legtöbbször úgy tesszük meg, hogy észre sem vesszük. Nem is biztos, hogy azzal bántjuk meg a másikat, amit mondunk, hanem azzal, ahogy mondjuk. A stílusunkkal, a pontatlan fogalmazással. Máskor éppen azzal, hogy nem figyelünk a másik emberre, valójában nem vagyunk jelen, amikor beszél hozzánk, nem reagálunk érdemben a felvetéseire, esetleg csak magunkról beszélünk, és még csak észre sem vesszük. Vagy azt nem vesszük észre, hogy neki mennyire fontos egy adott téma, és elbagatellizáljuk. Mondhatunk és tehetünk a felindulás hevében olyasmit, amit aztán megbánunk, de semmissé tenni már nem lehet. Bántani nem csak fizikai szinten lehet; a lélek, a szív ellen elkövetett bűnök ritkán gyógyulnak nyolc napon túl, és egészen biztosan nem évülnek el.

Mi azonban képesek vagyunk a változásra. Olykor annyira megváltozunk, hogy már elképzelni sem tudjuk, hogyan tehettünk meg valamit a múltban.

És itt felmerül a kérdés: jelen önmagunkat, a valóságunkat meghatározza a múltunk, a régen elkövetett bűneink? És ha igen, mennyiben? Elképzelhető, hogy gyerekként, kamaszként annyira bántottunk embereket, hogy ha most találkozunk velük, miután felnőttünk, és megváltozott a látásmódunk, ők továbbra is azt a kegyetlen embert látják bennünk, akik voltunk? Elképzelhető, hogy mert ők nem tudnak nekünk megbocsátani, mi sem tudjuk feloldozni magunkat?

Mennyiben és meddig hat ránk a múltunk? Itt most ne a karmát vegyük alapul, az dolgozik így is, úgy is. Az érdekesebb, hogy mi hogyan látjuk saját magunkat. Mi mikor vagyunk képesek jóvátenni, elengedni, feloldani és lezárni a múltat?

Meddig cipeljük tetteink terheit?

Számít-e a bűnök mértéke?

Létezik elévülési idő?

Megmarad bennünk a cselekedeteink lenyomata, és az működhet a későbbiekben is mintaként?

Elképzelhető, hogy bár megváltoztunk, észrevétlenül mégis dolgozik bennünk egy bevésődött minta, és ha enyhébb formában is, de újra és újra elkövetjük ugyanazokat a bűnöket?

Elképzelhető, hogy csak azt hisszük, tanultunk a hibáinkból és megváltoztunk, de a lényünk legmélyén mindig hajlamosak leszünk elkövetni ugyanazt? És ha igen, szerintetek a felismerés és az ebből fakadó tudatosság, a tudatos döntés erősebb lehet a hajlamnál? És vajon a tudatosan irányított, helyes döntés hozzásegíthet a feloldozáshoz?

Számotokra mi megbocsátható?

Mi az, amit képesek vagytok megbocsátani másoknak, és mit magatoknak?

Kinek könnyebb megbocsátani: másoknak, vagy magatoknak? Mi érint rosszabbul: a magatok, vagy mások ellen elkövetett hibáitok?

Mi segítheti a könnyebb megbocsátást?

Egyáltalán, számít a feloldozás? Vagy ami történt, megtörtént, és az élet megy tovább?

Ti hogyan tudtok elszámolni saját döntéseitek következményeivel?

(Kép forrása: Pinterest)