Grincsek

 

„Meg kellett volna érintenem, megfogni a kezét, talán átölelni, megérinteni. Csakhogy évtizedeken át annyira mereven és elutasítóan viselkedett, hogy talán senki sem merte magához ölelni.” (Irvin D. Yalom: Szemben a nappal)

Grincsek

A bölcsek azt mondják, hogy csak annak tudsz segíteni, aki hajlandó tenni a saját gyógyulásáért, és csakis akkor van jogod beleavatkozni egy másik ember életébe, ha az megkér rá. Minden más esetben fogadd el az illető döntését, hogy úgy éli az életét, ahogy.

Ezekkel a kijelentésekkel nagyrészt egyetértek, viszont a fenti idézet elgondolkodtatott. Valóban minden esetben az elfogadás a helyes megoldás? Mi van akkor, ha az adott ember nincs tisztában a lehetőségeivel? Mi van akkor, ha nem is ismer másfajta megoldást, mint a sajátját? Nem az volna a helyes, ha megmutatnád neki a többi irányt is?

Ha én találkozom valakivel, aki egyértelműen kerüli a fizikai kapcsolódást, az érintéseket és öleléseket, és látom rajta, hogy olyan merev és elutasító a viselkedése, mint a fent említett férfié, akkor vajon tényleg azzal teszem a legjobbat, ha elfogadom és tiszteletben tartom a döntését, vagy esetleg mégis megpróbálhatnám apró lépésenként hozzászoktatni a közelséghez? (Vajon később egy ilyen ember nem bánja meg, hogy nem próbálta kinyitni a világát? Vajon nem érzi majd magát végtelenül üresnek és magányosnak a halálos ágyán, amikor mindennél jobban vágyik az emberek közelségére, de senki sem mer közeledni hozzá, mert mindig merev és elutasító volt, és mert tiszteletben tartották a szokásait? Elárulom, Yalom szerint a fent említett férfi pontosan ezt élte át a halála előtt.)

Láttam olyan introvertált embert, aki nem szeret társaságban lenni, fárasztja a tömeg, és úgy általában minden, ezért ha választhat, kerüli a társasági életet. Szerencséjére azonban olyan emberek veszik körül, akik – bár többnyire tiszteletben tartják a magánszféráját, és békén hagyják, amikor elvonul –, ha köztük van, rendszeresen megragadják az alkalmat, hogy megérintsék, megöleljék, kimutassák felé a szeretetüket és a kötődésüket. Szintén szerencséjére, ha sokszor grimaszolva is, elfogadja a többiek közeledését, esetleg még örömét is leli benne, így ő biztos lehet benne, hogy nem fog magányosan meghalni. (Legalábbis bízom benne.)

Aztán ismerek olyan embert is, akinek ugyan lenne igénye az érintkezésre, de azt gyerekkorától fogva nem kapta meg a családjától, így ő maga is merevvé vált. A barátainak is azt kommunikálta, de ha nem tette volna, akkor is érezték rajta, hogy ő nem rajong az ölelésekért és a szeretetnyilvánításért. Ha mégis ölelésre kerül sor, saját bevallása szerint az esetek többségében semmit sem érez. Ezzel együtt soha nem utasította el senki közeledését. Sajnos az ő barátai túlságosan is tiszteletben tartották a határait, így ez az ember sosem tanulta meg, milyen a közelség és az emberi melegség öröme, és már nem tudja, hogyan változtathatna ezen, hiába szeretne. (Természetesen bármikor megkérhetné a legközelebbi barátait, hogy változtassanak a szokásaikon, ha volna hozzá bátorsága.)

Vajon ő nem járt volna jobban, ha az élete során csak egyvalaki szembe megy az akaratával, és finoman rávezeti a közelség fontosságára? Vajon hogyan alakult volna az élete, ha

a, lett volna bátorsága kifejezni igényét egy bensőségesebb kapcsolatra

b, akad a hozzá közel álló emberek között valaki, aki időnként átkarolja a vállát, rendszeresen megérinti, megfogja a kezét, megöleli, megsimogatja, megpuszilja?

Vajon neki milyenek lesznek az utolsó órái? (Bár addig remélhetőleg bőven van még ideje, és talán képes lesz változ(tat)ni.)

Tehát a kérdés az, hogy ha valakin azt látjuk, hogy zárkózott és merev, nem kellene megtudnunk az okát, és ha lehetséges, nem volna érdemes kinyújtanunk felé a kezünket?

Elvégre mit ér az olyan élet, amiből hiányzik a melegség és a meghittség?

Senki sem születik Grincsnek, de egy kis szeretettel a grincsek is gyógyíthatók.

Apacuka és az igazán fontos dolgok

Kik az Apacukák? Olyan emberek, akik elfelejtették, hogy valaha ők is voltak gyerekek. Elfelejtették, hogy mi a játék, mi a semmittevés, mi az öröm és mi a barátság. Elfelejtették, milyen álmodozni, elképzelni és a semmiből valamit teremteni. Elfelejtettek nevetni. És már arra sem emlékeznek, hogy egyszer (vagy sokszor), gyerekkorukban, kijelentették, hogy ők bizony sosem nőnek fel – és sosem lesznek Apacukák (Anyacukák).

Én emlékszem erre a kijelentésemre, mégis hagytam, hogy a felnőttek világa szürkévé és görcsössé tegyen.

Ennyi év távlatából talán nem könnyű visszatalálni gyermekkori gondtalanságunkhoz, mégis arra buzdítalak, kedves olvasó, hogy tegyél egy próbát. Nem a gyermekedért, a házastársadért vagy a barátokért, hanem önmagadért. Azért, hogy te jól érezd magad. És a titok, hogy amikor te jól érzed magad, körülötted mindenki más is vidámabb lesz, és a megfelelő emberek szívesebben töltik majd veled az idejüket.

Mi a fontos egy Apacukának?

Minden kétséget kizáróan állíthatom, hogy:

-          a munkája

-          a pénz, a pénz és a pénz

-          a siker és az elismerés

-          egyre följebb jutni a ranglétrán

-          a kötelességek

-          a határidők

-          véletlenül sem kilógni a sorból (megítélés)

-          mindent egy személyben megoldani (és aztán csodálkozni, miért nincs szusszanásnyi ideje)

-          a gyerek érdemjegyei (de vele tanulni persze nincs idejük, a játékról már nem is beszélve)

Ezzel szemben mi a fontos egy gyereknek (feltéve, hogy volt lehetőségünk gyereknek lenni):

-          a játék

-          a nevetés

-          a kalandok

-          az álmok

-          a barátok

-          a család

-          az adott szavuk

-          a piros lufi (nem azért, mert szükség van rá, hanem mert örömet okoz)

-          a semmittevés (ami igazából mindent tevés)

Mindkét felsorolást folytathatnám, de szerintem mindenki érti a lényeget. A kérdés inkább az, hogy ha nem akarunk Apacukák lenni, akkor számunkra mik az igazán fontos dolgok?

Azt hiszem, sosem volt még annyira fontos, hogy ennek utánajárjunk, mint most. Hiszen most zajlanak a nagy változások, most keresnek sokan munkát és most érzik igazán a foglalkoztatottak, hogy nagy a nyomás. A legtöbben most állunk választás előtt.

Ehhez pedig érdemes ismernünk saját magunkat, a prioritásainkat és a vágyainkat.

Milyen életre vágyom igazán?

Ennek megválaszolására érdemes időt szentelnünk, és a válaszok alapján döntéseket hoznunk.

Talán szükségünk van néhány nap vagy hét pihenőre, hogy átlássuk a dolgainkat, elvégre „Ha nem csinálunk semmit, abból könnyedén kisülhet valami”. De legalábbis emlékezés közben nem kell az élet egyéb dolgain görcsölnünk. Ez is valami.

Szóval számodra mik az igazán fontos dolgok?

Ezeket a fontos dolgokat éled?

Vagy te is beálltál az Apacukák táborába?

Bármikor választhatsz mást.

Bármikor választhatod az igazán fontos dolgokat.

Építkezés

Eljött az ideje az újraértékelésnek. Már korábban is éreztem, hogy nem jó úton járok, és érdemes volna változtatnom a szokásaimon, valamint a prioritásaimon, de hiába vetettem bele magam lelkesen, mindig volt valami, ami letérített erről az útról. Talán helyesebb volna úgy fogalmaznom, hogy hagytam, hogy valami kibillentsen és letérítsen az útról. Most azonban ismét határozottan érzem, hogy szükséges rendbe tennem az életem, ha nem szeretnék megbetegedni, kiégni és belefásulni a létbe.

Korábban én is – mint szerintem sokan mások – elutasítottam azt az elvet, hogy az építkezéshez előbb rombolni kell, mára – szó szerint – viszont beláttam, hogy ez valóban elengedhetetlen lépés a gyógyulás felé vezető úton. Persze, hogy kevésbé hangozzon drasztikusan, fogalmazhatok úgy is, hogy elengedem mindazt, ami nem járul hozzá a jóllétemhez. (Szándékosan írok jóllétet jólét helyett, ugyanis itt elsősorban nem az anyagi helyzetemre, hanem az életem egészére, a jól élt életre gondolok.)

Ehhez természetesen nem árt elköteleznem magam saját magam mellett, fontos, hogy teljes mértékben őszinte legyek magammal, rá szenteljem az időt, az energiát és persze legyek nagyon bátor. Fontosnak tartom azt is, hogy bízzam magamban és a döntéseim helyességében, és ne hagyjam, hogy a félelmeim irányítsanak, illetve megakadályozzanak a helyes lépések megtételében.

Amit mindenképp érdemes ilyenkor megvizsgálni:

-          Melyek azok az életterületek, ahol nem érzem magam teljesnek, amelyek nem okoznak örömöt, sőt? Hol érzem magam megrekedtnek?

-          Miért nem érzem magam teljesnek, illetve miért érzem magam megrekedtnek?

-         Egyáltalán, mit érzek, ha nem örömöt, elégedettséget és teljességet?

-         Mire van szükségem, min volna érdemes változtatnom, hogy megtapasztaljam az életemben az örömöt, elégedettséget és a teljességet?

-         Hol követelek magamtól túl sokat, és hol túl keveset?

-         Mi az, ami nem tartozik hozzám, amit mások/körülmények hatására, másoktól, megfelelési vágyból, téves prioritás miatt, vagy szimplán téves gondolatok, félreértések miatt vettem magamra, építettem be az életembe, a hitrendszerembe?

-          Mi/ki az, ami/aki valóban én vagyok? Mi tartozik hozzám? Mi az én utam? Miben hiszek őszintén, figyelmen kívül hagyva, hogy arról mások mit gondolnak?

-          Mi jelenti számomra az értéket? Mitől érzem/érezném értékesnek az életemet?

-          Milyen alapelveket vallok, tartok fontosnak?

-          Az eddigi vágyaim valósak? Valóban az enyémek, vagy csupán mohóságból fakadnak, a környezetem, a média sugallatára kezdtem sóvárogni utánuk?

-          Mire vágyom valóban, szívből?

-         Mi okoz örömet?

-         Mi szükséges ahhoz, hogy elégedetten éljek?

-         Minek szentelek szívesen időt és energiát?

-          Összességében milyen életet szeretnék élni, ha csak a saját boldogulásomra és boldogságomra helyezem a fókuszt (természetesen úgy, hogy azzal szándékosan nem ártok a környezetemnek)?

Legyen szó kapcsolatokról, munkáról, hobbiról, az elvekről, melyek alapján élem az életem, rombolni és/vagy elengedni szükséges, nem csupán az alapokig, hanem akár az alapokat is.

Ideje elengedni a visszahúzó kapcsolatokat, a pénztől, emberektől, vágyaktól való függést, az elhibázott célokat, a félelmet, a korlátokat, a túl sokat és a túl keveset, mindent, amitől rosszul érzem magam. Csak ez után kezdhetem tégláról téglára újraépíteni először az alapokat, azután a falakat, a tetőt. Jöhetnek a bútorok életem házába, ültethetek köré illatos, életteli, csodás kertet.

Először lássam önmagam a magam meztelen valóságában, ismerjem fel, ki vagyok és mihez szeretnék kezdeni az életemmel, határozzam meg, milyen vezérfonal mentén szeretném folytatni az életemet, és induljak el az úton. A saját utamon. Azon az úton, amelyen járva kiteljesedem, hiteles és önazonos lehetek. A cél az, hogy Éljek, hogy örüljek, hogy lelkesedjem, hogy egyenes háttal tudjak a tükörbe nézni, hogy szívből tudjak nevetni, hogy élvezzek mindent, amit csinálok és őszintén mondhassak ki minden szót. Hogy ha megkérdezik, őszintén felelhessem, hogy jól vagyok, és a helyemen vagyok. Hogy teljes egész és teljesen egészséges legyek. És tudjam, hogy akármi történik, bízhatok magamban, mert azt teszem, ami a testemnek, lelkemnek, szellememnek a legjobb.

A cél az, hogy szeressem az életet, amit élek.

A cél az, hogy az legyek, aki Vagyok.  

A cél az, hogy békében legyek önmagammal és az életemmel.  

Mindez az én felelősségem.