Énjeink és álarcaink

Egy korábbi írásom (link) kapcsán merült fel bennem a kérdés, hogy miért nem ismerjük el egymást színes egyéniségeknek? Miért van az, hogy minden embernek csak egy-két arcát ismerjük, és miért mutatjuk meg mi is csak egy-egy aspektusunkat az életünk különböző területein? Miért nem merjük vállalni magunkat teljességünkben, és miért nem gondolunk bele, hogy a velünk szemben álló ember sem csak kedves vagy éppen fúria tud lenni?

Talán ott lenne érdemes elkezdenünk, hogy egyáltalán tisztában vagyunk-e azzal, melyek személyiségünk valódi alkotóelemi, és melyek csupán magunkra erőltetett álarcok? Mert az álarcok léteznek, és néha olyan erősen kapaszkodunk beléjük, hogy már mi sem tudjuk megkülönböztetni azokat valódi személyiségünktől. Egy ideális világban persze mindenki bátran felvállalná önmagát, a hóbortjait, a hibáit, az érdeklődéseit és a vágyait is, és mi elfogadnánk egymást a magunk valóságában; bátorítanánk, támogatnánk, segítenénk mindenkit, hogy az lehessen, aki, vagy javíthasson azon, ami gyengesége. Az ideális világ azonban távoli ábrándkép csupán, és az előbbiek helyett inkább megbélyegezzük, elítéljük, sárba tiporjuk és megfélemlítjük társainkat különbözőségeik miatt. Azt hiszem, ezért viselünk olyan sokan álarcokat. Félünk attól, amit a környezetünk gondolna rólunk, ha látná, kik is vagyunk valójában. Azokat pedig, akik bátran vállalják önmagukat, exhibicionistának, polgárpukkasztónak, netán egyenesen őrültnek tituláljuk és kiközösítjük. Közben persze irigykedünk is rájuk, mert nekik volt bátorságuk ahhoz, amihez nekünk talán sosem lesz.

Tehát először tisztába kellene jönnünk saját magunkkal. Ideje leülnünk és a figyelmünket befelé irányítanunk, hogy lássuk, kik vagyunk akkor, amikor senki sem lát, mit szeretünk és mi az, amit csak azért csinálunk, mert azt gondoljuk, a környezetünk csak úgy fogad el. Hozzuk ki a napfényre eddig rejtegetett és elnyomott személyiségjegyeinket, és vizsgáljuk meg, milyen lehetne az életünk velük együtt. Ki tudja, talán kalandor énünk hozzásegít ahhoz, hogy végre elinduljunk arra a régóta vágyott föld körüli útra, ráébredhetünk, hogy a mesemondás nem csak a kistestvérünket elhallgattató elfoglaltság volt gyerekkorunkban, de máig bennünk szunnyad a mesélő, és nekilátunk könyvet írni. Lehet, hogy világ életedben arra vágytál, hogy süss és főzz másoknak, de a szüleid ügyvédet vagy közgazdászt csináltak belőled. Itt az ideje beiratkoznod egy cukrász képzésre! Esetleg ráébredhetsz, hogy mindig is csak békére és harmóniára vágytál, arra, hogy kedves lehess másokkal, és te is kedvességet kapj, de a karriered érdekében a kemény üzletasszony/üzletember álarcát húztad magadra, és valahogy rajtad is ragadt. Nézd meg, ki vagy, ki szeretnél lenni a szíved legmélyén, és kezdd el élni a vágyott életet! Kivéve persze, ha pszichopata sorozatgyilkos ambícióid vannak, mert ebben az esetben azonnal fordulj orvoshoz! :)

Az tehát a mi feladatunk, hogy megismerjük az értékeinket, gyengeségeinket, vágyainkat és ambícióinkat, azt a nagyszerű embert, akik vagyunk, és aztán az is a mi feladatunk, hogy kitaláljuk, hogyan adhatunk teret egész személyiségünknek.

Vegyünk példának engem. A munkahelyemen a legtöbben azt hiszik, hogy kemény, esetleg kíméletlen vagyok. A munkahelyi énem nagyrészt valóban ilyen, de nem csak ennyi vagyok. Már csak azért sem, mert amikor a saját főnököm lefürerez, az valójában azt takarja, hogy én következetes vagyok, míg ő nem – legalábbis én még nem láttam a következetes énjét. Vagy amikor a viselkedésem miatt szintén a főnököm engem gondol idősebbnek a kollégámnál, az azért van, mert bennem erősebb a munkamorál, mint a másik emberben, és felelősségteljesebb vagyok. Azt viszont nem látja, milyen segítőkész lánya vagyok az anyámnak, a barátaim nem tudják, milyen nő vagyok egy férfi mellett, az anyám nem feltétlenül tudja, milyen odaadó barát vagyok és szinte senki sem tudja, hogy leginkább csak békére, szeretetre és harmóniára vágyom. A legtöbben nem ismerik a bennem élő művészt – akit éppen a kemény munka miatt hanyagolok el rendre, ami természetesen kiégéshez vezet(het) –, nem tudják, milyen belső démonokkal küzdök, nem látják az elfojtásaimat, de a vágyaimat és reményeimet sem. Mert a legtöbb életterületemen csak egy-két fő vonásomat mutatom meg. Ez az én felelősségem. Az pedig a környezetemé, hogy meg akar-e ismerni, vagy elkönyvel olyannak, amilyennek mutatom magam. Egyáltalán, érdekli az adott közösséget/embert, miért vagyok olyan, amilyen? Elgondolkodott valaha azon, mi a motivációm egy-egy cselekedet mögött? Az én példámnál maradva, az az ember, aki a linkelt írást ihlette, szerintetek elgondolkodott rajta, megkérdezte, miért voltam vele mindig olyan pokróc? Elárulom: nem. Azóta javult a kapcsolatunk, de csakis azért, mert én erőt vettem magamon, és igyekszem megismerni őt, ő viszont továbbra sem kérdez rólam. Ez már legyen az ő baja.

Éppen ezért az is a mi feladatunk, hogy felismerjük, nem csak nekünk vannak rejtett oldalaink, de a munkatársunknak, az öcsénknek, a legjobb barátunknak, a párunknak és a kedvenc piaci kofánknak is. Nézzünk picit az álarcok és a megszokott személyiségjegyek mögé. Érdeklődjünk, kérdezzünk, merjük megismerni egymást! És ha valaki jóindulattal közelít hozzánk, merjünk többet megmutatni magunkból! Nem kell gondolkodás nélkül kitárulkoznunk, de legyen bátorságunk megmutatni egy másik szeletét is annak a csodálatos(an bonyolult) embernek, akik vagyunk.

Ti megmutatjátok magatokat a teljes valóságotokban? Hány álarcot hordotok, és hányat tudnátok most azonnal sutba vágni? És ha másról van szó, hajlandók vagytok a látszat mögé nézni? Érdekel titeket a másik, vagy elfogadjátok csupán annak, akinek egy adott szituációban mutatja magát?

Ideje volna változtatnunk a berögzült társadalmi szokásokon, ideje elhagyni az előítéleteket és a címkéket, és ideje bátran felvállalnunk magunkat!

Ti nem szeretnétek egy békés, színes, elfogadó és befogadó világban élni?

(Képek forrása: Pinterest)

#friends

Barát.

Könnyelműen osztjuk ezt a szerepet azokra a környezetünkben élő emberekre, akikkel szemben némi szimpátiát táplálunk. Kiváltképp, ha remélünk tőlük valamit. Támogatást, vidámságot, egyetértést, együttérzést, kalandot, elmélyülést, összetartozást. Bármit, ami felvillanyoz minket, amitől nem érezzük magunkat egyedül.

Legtöbbünk sok ismerőssel büszkélkedhet, de közülük vajon hányan valódi barátok? Hány olyan ember akad közöttük, akivel őszintén beszélhetünk, akinek olyan titkokat is elmondhatunk, amiket még magunknak is nehezen vallunk be? És közülük hányan figyelnek valóban ránk? Hányan érdeklődnek a hogylétünk felől, mert az eszükbe jutottunk? Nem azért, mert a Facebook vagy az Instagram feldobta a legújabb bejegyzésünket, hanem azért, mert napi szinten gondolnak ránk és kíváncsiak az életünkre? Hányan hajlandóak mellettünk állni, amikor nekünk van szükségünk rájuk? Mert az egyértelmű, hogy amikor nekik nehéz az élet, mi meghallgatjuk őket, együtt érzünk velük és nyomon követjük az eseményeket.

Igen, valójában a közeli, a legjobb barátokról beszélünk. A többiek szerintem csupán ismerősök, akikkel egy-egy témakörről tudunk beszélni, de itt véget is ér a kapcsolat. Engem azonban a legjobb barátok érdekelnek, és a hozzájuk kapcsolódó tapasztalatok.

Egy ideje már foglalkoztat a kérdés, hogy vajon meddig nevezhetünk valakit igaz barátnak?

Egy olyan ember, aki folyton csak magáról és a problémáiról beszél, nevezhető barátnak? Olyasvalaki, akit megkérsz, hogy beszéljetek, mire ő a bokros teendői miatt másnap sem hív, pedig tudja, hogy van valami, igaz barát-e még? Az az ember, akit te akkor is órákon át hallgatsz, amikor millió más dolgod volna, de a te „segélykiáltásodra” csupán egy sor smiley-t küld, szerinted a barátod? És persze ott vannak az évtizedes barátságok, amelyek valahogy évi két szülinapos találkozóra redukálódtak, és akkor sem biztos, hogy az illető megkérdezi tőled, hogy vagy. Azt gondolom, hogy az egyoldalú kapcsolatok nem barátságok. Ezek mind nem igaz barátságok, csupán régi ismerősi kapcsolattá átlényegült „haverságok”, melyekhez érzelmi (vagy más) okokból kötődünk.

Megéri?

Megéri engedni, hogy ezek az emberek rabolják az időnket, energiánkat, a figyelmünket fontosabb dolgoktól?

És vajon miért alakulnak át a kapcsolataink?

Miért van az, hogy hajdani legjobb barátok érdektelen ismerősökké válnak? Olyan barátok, akikkel napi kapcsolatban vagyunk, akiknek a legőrültebb, a legvéletlenszerűbb, leginfantilisabb gondolatainkat is elküldjük az éteren át, hogyan szűnhetnek meg egyik pillanatról a másikra „öribariként” működni?

Ideális esetben a barátok együtt fejlődnek, vagy az egyik fél felhúzza a maga szintjére a lemaradót. Tippeket adunk egymásnak, elfogadjuk egymást olyannak, amilyenek vagyunk, és végső soron, ha valóban fontos a kapcsolat, erőfeszítéseket teszünk a barátság megőrzésére.

Mi áll annak a hátterében, amikor mindez nem valósul meg?

Vajon tényleg ennyit számít az új család, a gyerek, az új munka, az új párkapcsolat, az új hobbi? Törvényszerű, hogy a karrierista elmaradjon az életművész „hippi” mellől? Az élet nagy gondjaival küzdő családanyának mindenképp le kell morzsolódnia az önismeret útját járó szingliről? Az életünk során kialakuló különbözőségeknek feltétlenül korlátokat és falakat kell emelniük közénk? És ha igen, mi ennek az oka? Félelem? Elhidegülés? Az, hogy már nem tudunk hozzászólni egymás gondolataihoz?

És ez az elidegenedés mindannyiunkat érint, vagy csak egy-egy barátság esik áldozatul az elkerülhetetlen változásnak?

Mit teszel, ha már megtörtént a leválás? Még nem beszéltétek meg, de mindketten érzitek, hogy ez már nem ugyanaz. Esetleg már túl is vagytok a tisztázáson. Vagy csak te vagy tudatában a változásnak. Már nem vagytok legjobb barátok, csupán régi ismerősök, akik néha összefutnak és váltanak egy-két üzenetet, szülinapi köszöntést. És ő mindebből semmit sem érzékel. Az ő világában még minden a legnagyobb rendben van kettőtöket illetően. Még mindig te vagy a legfőbb támasza, a lelki szemetesládája, a kapcsolata a való világgal, az ember, aki jókedvre deríti. Ki minek címkézi a másikat.

Nekem két legjobb barátom is volt; mindketten nagyon különbözőek, ha úgy tetszik, az énem két pólusa, és mindkettővel nagyon szoros kapcsolatot ápoltam. Az én szememben ők nem mentek át lényegi változáson, de nyilván nem élek a bőrükben, így nem tudhatom, mélyen legbelül mi zajlik bennük. Mindenesetre a beszélgetéseink nem ezt támasztották alá. Az én prioritásaim azonban megváltoztak. Én már nem viselem el, ha az időmet, energiámat és figyelmemet rabolják. Ahogy azt sem, ha az életem aktualitására csupán smiley-kat kapok válaszként.

Két év leforgása alatt mindkét legjobb barátomat elveszítettem. Na, nem a mondat drámai értelmében; még mindig kapcsolatban állunk. Az egyikkel leginkább szülinapokon és egy-egy kivételes alkalmi találka keretein belül, a másikkal nagyjából heti szinten, de már nem mondok el neki mindent. A lényegen azonban mindez nem változtat: nincs legjobb barátom, akinek bármit elmondhatok, és ez nagyon nehéz. Ahogy Carrie Bradshaw célzott rá, a barátok (is) jelentik a biztonsági hálót az életünkben. Ott vannak, hogy elkapjanak, ha zuhanunk, és aztán a biztonság ígéretével körbeöleljenek. Ott vannak, hogy felvidítsanak, hogy megéljék velünk az őrültségeket és azért is, hogy elfogadják, bármit is csinálunk, bárhogy is éljük az életünket. Ők a támogató közeg, amelyre szükségünk van a fejlődésünkhöz. Ők a választott családunk, éppen ezért olyan nehéz az elválás. Meg persze azért, mert már nincs, akinek feltétel nélkül bármit elmondhatunk, és ebbe az anyánk nem számít bele, mert ő az anyánk, akinek jobb, ha nem tud mindenről. Szóval, rohadt magányos dolog tud lenni, ha nincs legjobb barátunk, csupán több száz ismerősünk.

Közöttünk nem az idő és nem a tér okozta a szakadást, csupán a változás, és ezt kénytelen voltam elfogadni. Most már képes vagyok a helyén kezelni mindkét kapcsolatot, és nem várok tőlük semmit. Cserébe én sem áldozom fel értük az energiámat és az időmet, nem osztogatok tanácsokat és nem bánkódom, ha nem kapok érdemi támogatást. Mindezek helyett megtanultam – illetve leginkább most tanulom –, hogyan legyek önmagam legjobb barátja. Végső soron ez az életünk célja, nem igaz?

Ideje a saját belső hangomra hallgatnom mások tanácsai helyett. Ideje önmagam támaszává válnom azáltal, hogy megbízom az ítélőképességemben. Ideje felelősséget vállalnom a döntéseimért. Ideje magamra fordítanom az időmet ahelyett, hogy mások panaszáradatát hallgatom, vagy másokhoz igazítom a napomat. Ideje jól szeretni magamat. Egyáltalán, szeretni magam annyira, hogy a saját jóllétemet helyezem mások elvárásai elé.

Nem mondom, hogy mindez könnyen megy, de hiszem, hogy felnövök a feladathoz. Hiszem, hogy képes vagyok önmagam legjobb barátjává válni, akinek már nincs szüksége hamis kapcsolatokra. Hiszem, hogy egyszer képes leszek jól élni legjobb barát nélkül is – kivéve, ha közben belebotlom valakibe, akinek a szemébe nézve meglátom saját magamat, de legalább a lelkem egy darabkáját. Így vagy úgy: legyen.

És Ti hogy álltok a legjobb barátokkal? Mit vallotok a legjobb barátságokról? Ért már véget legjobb barátságotok? És ha igen, hogyan éltétek meg?

Képek forrása: Pinterest

Hegymászó

Mindannyiunk életében vannak jelek, melyek egy közelgő fontos eseményre, elvégzendő feladatra, leküzdendő akadályra hívják fel a figyelmünket. Utalhatnak a változtatás szükségességére, de arra is, hogy ideje megpihennünk.

Egy ideje, ha utazásaim során zöldellő magaslatokat látok, elfog a sürgető érzés, hogy megmásszam a hegyet. Tudom, hogy megerőltető volna, hogy kínozna a meleg és az egész testem sajogna, ugyanakkor a túra szépséggel is megajándékozna. A természet közelségével és nyugalmával, mesés kilátással, a föld és a növények friss, nyers illatával. A fentről elém táruló látvány mindenért kárpótolna. Elégedettség töltene el, mert legyőztem magam és a korlátaimat.

Mégis, azzal is tisztában vagyok, hogy mindez nem volna elég.

A következő alkalommal, amikor szemben találnám magam egy hívogatóan lüktető, élettől vibráló heggyel, újra elfogna a sürgető érzés, hogy másszam meg, hogy öleljem át és fogadjam be, hogy váljak a részévé és osztozzam a tudásában. Ahogy az rendre meg is történik velem.

A minap is ez járt a fejemben, amikor a Mátrában ücsörögtem egy étterem teraszán, és a zöldellő láncolatokat csodáltam. Éreztem a hegy hívását, már nem először, és minden bizonnyal nem utoljára. Azon gondolkoztam, vajon miért vágyom én annyira a hegyekbe, hogy akár ott és azonnal nekiláttam volna a túrának.

Aztán egyszerre bevillant a válasz.

Szeretem a természetet, és szeretek túrázni is; a zöldben nyugalmat lelek és gyógyulok. Talán ez is része az üzenetben rejlő megoldásnak. Az azonban számomra sokkal hangsúlyosabb, hogy induljak el végre. Mert a hegy az életemet, egy életszakaszomat vagy az éppen előttem álló feladatot jelképezi. Mindazt, amit érzésem szerint meg kellene tennem, a célokat, melyeket kitűztem magam elé, mégsem tettem egyetlen lépést sem az elérésük felé vezető úton. A hegy az előttem immár valóban óriási halomban tornyosuló feladatokat, álmokat és terveket jelképezi, melyeket egyre csak pakolok egymásra, de sosem kezdek velük semmit. Talán a félelmeket is, melyeket le kellene gyűrnöm, hogy elindulhassak az úton.

Valóban, leginkább a félelmeket és korlátokat szimbolizálja, melyeket, ha legyőzök és magam mögé utasítok, azt az életet élhetem, melyet mindig is szerettem volna. Élhetnék, ahelyett, hogy a mindennapok „kelljei” fásulttá tennének, felőrölnének, maguk alá temetnének és végül teljesen elsorvasztanának. Mert egyelőre leginkább így élem meg a hétköznapokat, a munkámat, a rutint, de sokszor még az emberi kapcsolatokat is.

Szóval, azt hiszem, ideje felvenni a legstrapabíróbb túracipőmet, a legszükségesebbekkel megtöltött hátizsákomat, bespájzolni éltető vízből, testi, lelki, szellemi táplálékból, és elindulni a hegy teteje felé vezető ösvényen. Közben időnként majd megállok élvezni a békét, az út apró szépségeit és a napfényt. Máskor megpihenek az árnyékban, hogy letöröljem homlokomról az erőfeszítés verítékét, megmasszírozzam sajgó lábamat és magamhoz vegyek némi táplálékot, mely újra eltölt életerővel és tettvággyal.

Azt remélem, hogy közben majd mosolygok, sokat tanulok és élvezem a kilátást.

És mialatt az utat tervezem, felmerül bennem a kérdés: vajon hányan éreznek még rajtam kívül így? Hányan vagyunk, akik saját magunkkal küzdünk ahelyett, hogy élveznénk az életet?

Biztosan tudom, hogy többen a kelleténél.

Van, aki tavat vagy tengert akar mindenáron átúszni, van, aki a világot akarja biciklijén körbetekerni, másnál ez lehet az oka, hogy egyre több ország nevéhez tűz gombostűt az utazásai térképén abban a reményben, hogy így még több tudásra és tapasztalatra tesz szert. Akadnak, akik ezért tömik magukat egyre több étellel, egyesek éppen ezért gyúrják magukat felismerhetetlenné az edzőteremben. És persze ugyanez a helyzet a megrögzött könyvmolyokkal, a buli királyokkal és királynőkkel, de a munkamániásokkal is.

Vajon mikor válnak számunkra fontosabbá a valódi értékek a kötelezettségek helyett?

Vajon mikor tanulunk meg mindnyájan örömben, elégedettségben és szeretetben élni?

Vajon mikor nézünk végre szembe önmagunkkal?

És Te mikor nézel végre szembe önmagaddal?

(Kép:saját)