Grincsek

 

„Meg kellett volna érintenem, megfogni a kezét, talán átölelni, megérinteni. Csakhogy évtizedeken át annyira mereven és elutasítóan viselkedett, hogy talán senki sem merte magához ölelni.” (Irvin D. Yalom: Szemben a nappal)

Grincsek

A bölcsek azt mondják, hogy csak annak tudsz segíteni, aki hajlandó tenni a saját gyógyulásáért, és csakis akkor van jogod beleavatkozni egy másik ember életébe, ha az megkér rá. Minden más esetben fogadd el az illető döntését, hogy úgy éli az életét, ahogy.

Ezekkel a kijelentésekkel nagyrészt egyetértek, viszont a fenti idézet elgondolkodtatott. Valóban minden esetben az elfogadás a helyes megoldás? Mi van akkor, ha az adott ember nincs tisztában a lehetőségeivel? Mi van akkor, ha nem is ismer másfajta megoldást, mint a sajátját? Nem az volna a helyes, ha megmutatnád neki a többi irányt is?

Ha én találkozom valakivel, aki egyértelműen kerüli a fizikai kapcsolódást, az érintéseket és öleléseket, és látom rajta, hogy olyan merev és elutasító a viselkedése, mint a fent említett férfié, akkor vajon tényleg azzal teszem a legjobbat, ha elfogadom és tiszteletben tartom a döntését, vagy esetleg mégis megpróbálhatnám apró lépésenként hozzászoktatni a közelséghez? (Vajon később egy ilyen ember nem bánja meg, hogy nem próbálta kinyitni a világát? Vajon nem érzi majd magát végtelenül üresnek és magányosnak a halálos ágyán, amikor mindennél jobban vágyik az emberek közelségére, de senki sem mer közeledni hozzá, mert mindig merev és elutasító volt, és mert tiszteletben tartották a szokásait? Elárulom, Yalom szerint a fent említett férfi pontosan ezt élte át a halála előtt.)

Láttam olyan introvertált embert, aki nem szeret társaságban lenni, fárasztja a tömeg, és úgy általában minden, ezért ha választhat, kerüli a társasági életet. Szerencséjére azonban olyan emberek veszik körül, akik – bár többnyire tiszteletben tartják a magánszféráját, és békén hagyják, amikor elvonul –, ha köztük van, rendszeresen megragadják az alkalmat, hogy megérintsék, megöleljék, kimutassák felé a szeretetüket és a kötődésüket. Szintén szerencséjére, ha sokszor grimaszolva is, elfogadja a többiek közeledését, esetleg még örömét is leli benne, így ő biztos lehet benne, hogy nem fog magányosan meghalni. (Legalábbis bízom benne.)

Aztán ismerek olyan embert is, akinek ugyan lenne igénye az érintkezésre, de azt gyerekkorától fogva nem kapta meg a családjától, így ő maga is merevvé vált. A barátainak is azt kommunikálta, de ha nem tette volna, akkor is érezték rajta, hogy ő nem rajong az ölelésekért és a szeretetnyilvánításért. Ha mégis ölelésre kerül sor, saját bevallása szerint az esetek többségében semmit sem érez. Ezzel együtt soha nem utasította el senki közeledését. Sajnos az ő barátai túlságosan is tiszteletben tartották a határait, így ez az ember sosem tanulta meg, milyen a közelség és az emberi melegség öröme, és már nem tudja, hogyan változtathatna ezen, hiába szeretne. (Természetesen bármikor megkérhetné a legközelebbi barátait, hogy változtassanak a szokásaikon, ha volna hozzá bátorsága.)

Vajon ő nem járt volna jobban, ha az élete során csak egyvalaki szembe megy az akaratával, és finoman rávezeti a közelség fontosságára? Vajon hogyan alakult volna az élete, ha

a, lett volna bátorsága kifejezni igényét egy bensőségesebb kapcsolatra

b, akad a hozzá közel álló emberek között valaki, aki időnként átkarolja a vállát, rendszeresen megérinti, megfogja a kezét, megöleli, megsimogatja, megpuszilja?

Vajon neki milyenek lesznek az utolsó órái? (Bár addig remélhetőleg bőven van még ideje, és talán képes lesz változ(tat)ni.)

Tehát a kérdés az, hogy ha valakin azt látjuk, hogy zárkózott és merev, nem kellene megtudnunk az okát, és ha lehetséges, nem volna érdemes kinyújtanunk felé a kezünket?

Elvégre mit ér az olyan élet, amiből hiányzik a melegség és a meghittség?

Senki sem születik Grincsnek, de egy kis szeretettel a grincsek is gyógyíthatók.