Tér, idő, szabadság

Tér, idő, szabadság – erre van szükségem? Erre van szükségem. Ez fogalmazódott meg bennem, miközben hazafelé sétáltam a hűvös, október elsejei estében. Térre és időre van szükségem, hogy kibontakozzam és megismerjem magam. Mert azt, hogy ki vagyok, mindenki csak sejtheti, hiszen a napjaim nagy részében még én sem tudom igazán erre a választ. Hogyan is tudhatnám, ha nem lazítok a szálakon? Térre van szükségem ahhoz, hogy felnőtt életet éljek. Hogy magam legyek. Hogy lássam, ki vagyok, amikor nem másokhoz alkalmazkodom, amikor nem másokra támaszkodom, és amikor mások nem rám támaszkodnak. Amikor nem azon gondolkodom, hogyan teremtsek meg valamit másnak, vagy többünknek.

Térre van szükségem ahhoz, hogy felismerjem, mik a valódi szükségleteim. Hogy tudjam, milyen igazán egyedül lenni önmagammal, és értékeljem is azt az állapotot. Hogy megszokjam és megszeressem magam. Hogy összenőjek magammal, és elfogadjam, aki vagyok. Ezután a szabadság már magától jönne.

És mindehhez időre is szükségem van. De arra gyorsan, mert időből kevés van, és a felnőtt élet sem tart örökké. Mert a nyakamon a középkorúság és az öregség, és bár akkor sem mindegy még, de mégis jobb volna előtte élni. Úgy igazán, kiteljesedve, békében és megelégedve önmagammal és az életemmel.

Tér kell, hogy azzá nőjem ki magam, aki lehetnék; hogy nő legyek és ember legyek. Hogy alkotó és művész legyek. Hogy már a kisugárzásom is azt tükrözze, szabad vagyok, elégedett vagyok, befogadó vagyok, teljes vagyok, békés vagyok, magabiztos vagyok, stabil vagyok, játékos vagyok, felszabadult és örömteli vagyok. Hogy flörtöljek és velem is flörtöljenek, mert mindezt sugárzom magamból – nem csak a férfiak, de maga az élet is.

Ahhoz is tér és idő kell, hogy hiányozzanak az emberek, a barátok, legfőképp a szeretteim. Mert most nem hiányoznak. Most ott vannak mindig, mindenhol, akármerre megyek. Mindig bennem és velem, a gondolataimban, a privát szférámban.

És ha már megismertem és megszerettem magam, és elkezdenek hiányozni az emberek, az érzelmek, a cinkosság, az összetartozás egy jó szó vagy egy simogatás, akkor kitágíthatom a teremet, hogy más is elférjen benne, mellettem. Akkor az újonnan meglelt kulccsal megnyithatom a szívemet, és helyet csinálhatok egy társnak is, akivel megoszthatom a teremet, az időmet, a lelkemet, magamat, a szabadságot. Akkor együtt teremthetünk meg egy új teret, új időt és új szabadságot. Egy új világot. A kettőnk szabadságát. Aztán már közösen csinálhatunk helyet egy harmadik embernek is. És közben nekem újra térre is időre lesz szükségem, hogy ismét kitágítsam a lényem határait, hogy asszony és anya lehessek. A szabadságot újra alkotom, miközben megismerem, megszeretem és megélem új minőségeimet.

A változáshoz és a fejlődéshez, a szeretethez, a megértéshez és az elfogadáshoz térre, időre és szabadságra van szükség.

Az én teremre, az én időmre és az én szabadságomra.

És mindehhez az én szívből jövő döntéseimre.

(A képek sajátok.)