Önszeretet

Önismereti körökben gyakran emlegetett mondás, hogy csak te tudod igazán szeretni magad, meg az is, hogy ne kívülről várd a szeretetet, a gyógyulást, satöbbi, mert az mind benned rejlik. Ezeket eddig is elfogadtam, viszont most tapasztaltam meg igazán.

Senki sem ismer annyira, mint én magamat, ebből kifolyólag senki sem tudja igazán, mire van a legnagyobb szükségem, mire vágyom, mit szeretnék az élettől – csakis én.

Éppen ezért történhetett meg, hogy a legjobb szülinapi ajándékot én adtam magamnak.

Félre ne értsétek, a szeretteim elhalmoztak a szeretetükkel és ajándékokkal is, és mindent nagyra értékelek. Mert jól jön a pénz színházra, könyvre, programokra, aki ismer, tudja, hogy imádom a növényeket, és azokat most is kaptam. Értékelem, hogy anyu külön nekem kétnapi vegetáriánus ételt főzött, mert azt kértem torta helyett. Imádom a POKETemet, amit egy kedves barátomtól kaptam, ahogy a könyvutalványt is, mert a könyv az én egyik legjobb barátom – nem a gyémánt. Imádtam a vegán vacsorát, a Mondjad, Atikám előadást, pedig az nem is az én szülinapi ajándékom volt, de én annak éltem meg. És persze ott vannak a köszöntések, az, hogy sokan gondoltak rám. Ez mind-mind csodálatos ajándék, és szeretettel gondolok az ajándékozókra. 

  Végül mégis úgy találtam, hogy a legnagyobb ajándék számomra az volt, hogy évek óta most először, felöltöztem a szülinapomon, megcsináltam a frizurámat, kicsinosítottam magam – és smink nélkül is csinosnak találtam magam, sőt, elismertem, hogy nem látszik meg rajtam a korom – és elindultam egy kis kikapcsolódásra. Vettem magamnak ebédet, és örömmel láttam, hogy a pultos srác milyen odaadással és kedvességgel szolgált ki mindenkit, azt is, aki az üres vizes üvegét vitte oda neki feltöltetni. Aztán kényelmesen kisétáltam a Margitszigetre, leterítettem a kockás plédemet és nyugodtan megebédeltem. Közben lelkendeztem magamban, mert a szitakötők többször is leszálltak mellém, a plédre, méhek, dongók, pillangók röpködtek körülöttem, mókusok szaladgáltak a fákon és többféle madár énekelt kórusban. Elnéztem a legkisebb széltől is hópelyhekként lehulló, színes faleveleket és élveztem a már-már túlságosan is meleg napsütést. Elnyúltam a plédemen, kezemben Virginia Woolf Orlandójával, és amikor végképp elnyomott a jó levegő és a békés atmoszféra, lehajtottam a fejem és szundítottam. Időnként elszállt felettem egy-egy szitakötő – csukott szemmel is felismertem a jellegzetes, helikopter-szerű hangjukat –, és hallgattam a madarak koncertjét. Kicsit elmélyültem magamban, és ötletek formájában érkező kincsikre leltem. Feltöltődtem, mosolyogtam és rám is sokan mosolyogtak. És végül az Univerzum is megajándékozott azzal, hogy elém sodorta az egyik ismert színészt, ezzel biztosítva, hogy figyel rám, én pedig jó úton haladok a teremtésemmel.

Este akárhogy kerestem, hiába értékeltem a másoktól kapott ajándékokat, nem találtam nagyobb örömet okozó élményt, mint amit magamnak adtam. Egy pillanatra persze feltámadt bennem a kétség, hogy ez vajon nem szomorú-e, aztán mégis úgy találtam, hogy nem. Mert ez számomra azt jelenti, hogy bár a környezetem figyel rám és szeret, leginkább mégis én tudom, mi tesz valóban boldoggá. A legnagyobb öröm és egyben ajándék az, hogy ezt felismerve, végre megszerettem magam annyira, hogy megadjam magamnak, amire vágyom: örömet, kikapcsolódást, békét, öngondoskodást, elcsendesedést. Azt, hogy magammal legyek, és hagyjak magamnak egy szusszanásnyi időt, hogy jól érezzem magam és közelebb kerüljek igazi énemhez.

Önszeretetet. 

Önszeretetet mindenekfelett.

(A képek sajátok.)