Bűnök

Mindenki követ el bűnöket, ha akarja, ha nem. Kérdés, hogy kinek mi számít bűnnek? Mennyire érdemes ezt a témát szigorúan értelmeznünk?

Az biztos, hogy az olyan cselekedeteink, amelyekkel, akarva-akaratlanul, megbántunk másokat, nem épp dicséretesek. Márpedig ezt a legtöbbször úgy tesszük meg, hogy észre sem vesszük. Nem is biztos, hogy azzal bántjuk meg a másikat, amit mondunk, hanem azzal, ahogy mondjuk. A stílusunkkal, a pontatlan fogalmazással. Máskor éppen azzal, hogy nem figyelünk a másik emberre, valójában nem vagyunk jelen, amikor beszél hozzánk, nem reagálunk érdemben a felvetéseire, esetleg csak magunkról beszélünk, és még csak észre sem vesszük. Vagy azt nem vesszük észre, hogy neki mennyire fontos egy adott téma, és elbagatellizáljuk. Mondhatunk és tehetünk a felindulás hevében olyasmit, amit aztán megbánunk, de semmissé tenni már nem lehet. Bántani nem csak fizikai szinten lehet; a lélek, a szív ellen elkövetett bűnök ritkán gyógyulnak nyolc napon túl, és egészen biztosan nem évülnek el.

Mi azonban képesek vagyunk a változásra. Olykor annyira megváltozunk, hogy már elképzelni sem tudjuk, hogyan tehettünk meg valamit a múltban.

És itt felmerül a kérdés: jelen önmagunkat, a valóságunkat meghatározza a múltunk, a régen elkövetett bűneink? És ha igen, mennyiben? Elképzelhető, hogy gyerekként, kamaszként annyira bántottunk embereket, hogy ha most találkozunk velük, miután felnőttünk, és megváltozott a látásmódunk, ők továbbra is azt a kegyetlen embert látják bennünk, akik voltunk? Elképzelhető, hogy mert ők nem tudnak nekünk megbocsátani, mi sem tudjuk feloldozni magunkat?

Mennyiben és meddig hat ránk a múltunk? Itt most ne a karmát vegyük alapul, az dolgozik így is, úgy is. Az érdekesebb, hogy mi hogyan látjuk saját magunkat. Mi mikor vagyunk képesek jóvátenni, elengedni, feloldani és lezárni a múltat?

Meddig cipeljük tetteink terheit?

Számít-e a bűnök mértéke?

Létezik elévülési idő?

Megmarad bennünk a cselekedeteink lenyomata, és az működhet a későbbiekben is mintaként?

Elképzelhető, hogy bár megváltoztunk, észrevétlenül mégis dolgozik bennünk egy bevésődött minta, és ha enyhébb formában is, de újra és újra elkövetjük ugyanazokat a bűnöket?

Elképzelhető, hogy csak azt hisszük, tanultunk a hibáinkból és megváltoztunk, de a lényünk legmélyén mindig hajlamosak leszünk elkövetni ugyanazt? És ha igen, szerintetek a felismerés és az ebből fakadó tudatosság, a tudatos döntés erősebb lehet a hajlamnál? És vajon a tudatosan irányított, helyes döntés hozzásegíthet a feloldozáshoz?

Számotokra mi megbocsátható?

Mi az, amit képesek vagytok megbocsátani másoknak, és mit magatoknak?

Kinek könnyebb megbocsátani: másoknak, vagy magatoknak? Mi érint rosszabbul: a magatok, vagy mások ellen elkövetett hibáitok?

Mi segítheti a könnyebb megbocsátást?

Egyáltalán, számít a feloldozás? Vagy ami történt, megtörtént, és az élet megy tovább?

Ti hogyan tudtok elszámolni saját döntéseitek következményeivel?

(Kép forrása: Pinterest)