#friends

Barát.

Könnyelműen osztjuk ezt a szerepet azokra a környezetünkben élő emberekre, akikkel szemben némi szimpátiát táplálunk. Kiváltképp, ha remélünk tőlük valamit. Támogatást, vidámságot, egyetértést, együttérzést, kalandot, elmélyülést, összetartozást. Bármit, ami felvillanyoz minket, amitől nem érezzük magunkat egyedül.

Legtöbbünk sok ismerőssel büszkélkedhet, de közülük vajon hányan valódi barátok? Hány olyan ember akad közöttük, akivel őszintén beszélhetünk, akinek olyan titkokat is elmondhatunk, amiket még magunknak is nehezen vallunk be? És közülük hányan figyelnek valóban ránk? Hányan érdeklődnek a hogylétünk felől, mert az eszükbe jutottunk? Nem azért, mert a Facebook vagy az Instagram feldobta a legújabb bejegyzésünket, hanem azért, mert napi szinten gondolnak ránk és kíváncsiak az életünkre? Hányan hajlandóak mellettünk állni, amikor nekünk van szükségünk rájuk? Mert az egyértelmű, hogy amikor nekik nehéz az élet, mi meghallgatjuk őket, együtt érzünk velük és nyomon követjük az eseményeket.

Igen, valójában a közeli, a legjobb barátokról beszélünk. A többiek szerintem csupán ismerősök, akikkel egy-egy témakörről tudunk beszélni, de itt véget is ér a kapcsolat. Engem azonban a legjobb barátok érdekelnek, és a hozzájuk kapcsolódó tapasztalatok.

Egy ideje már foglalkoztat a kérdés, hogy vajon meddig nevezhetünk valakit igaz barátnak?

Egy olyan ember, aki folyton csak magáról és a problémáiról beszél, nevezhető barátnak? Olyasvalaki, akit megkérsz, hogy beszéljetek, mire ő a bokros teendői miatt másnap sem hív, pedig tudja, hogy van valami, igaz barát-e még? Az az ember, akit te akkor is órákon át hallgatsz, amikor millió más dolgod volna, de a te „segélykiáltásodra” csupán egy sor smiley-t küld, szerinted a barátod? És persze ott vannak az évtizedes barátságok, amelyek valahogy évi két szülinapos találkozóra redukálódtak, és akkor sem biztos, hogy az illető megkérdezi tőled, hogy vagy. Azt gondolom, hogy az egyoldalú kapcsolatok nem barátságok. Ezek mind nem igaz barátságok, csupán régi ismerősi kapcsolattá átlényegült „haverságok”, melyekhez érzelmi (vagy más) okokból kötődünk.

Megéri?

Megéri engedni, hogy ezek az emberek rabolják az időnket, energiánkat, a figyelmünket fontosabb dolgoktól?

És vajon miért alakulnak át a kapcsolataink?

Miért van az, hogy hajdani legjobb barátok érdektelen ismerősökké válnak? Olyan barátok, akikkel napi kapcsolatban vagyunk, akiknek a legőrültebb, a legvéletlenszerűbb, leginfantilisabb gondolatainkat is elküldjük az éteren át, hogyan szűnhetnek meg egyik pillanatról a másikra „öribariként” működni?

Ideális esetben a barátok együtt fejlődnek, vagy az egyik fél felhúzza a maga szintjére a lemaradót. Tippeket adunk egymásnak, elfogadjuk egymást olyannak, amilyenek vagyunk, és végső soron, ha valóban fontos a kapcsolat, erőfeszítéseket teszünk a barátság megőrzésére.

Mi áll annak a hátterében, amikor mindez nem valósul meg?

Vajon tényleg ennyit számít az új család, a gyerek, az új munka, az új párkapcsolat, az új hobbi? Törvényszerű, hogy a karrierista elmaradjon az életművész „hippi” mellől? Az élet nagy gondjaival küzdő családanyának mindenképp le kell morzsolódnia az önismeret útját járó szingliről? Az életünk során kialakuló különbözőségeknek feltétlenül korlátokat és falakat kell emelniük közénk? És ha igen, mi ennek az oka? Félelem? Elhidegülés? Az, hogy már nem tudunk hozzászólni egymás gondolataihoz?

És ez az elidegenedés mindannyiunkat érint, vagy csak egy-egy barátság esik áldozatul az elkerülhetetlen változásnak?

Mit teszel, ha már megtörtént a leválás? Még nem beszéltétek meg, de mindketten érzitek, hogy ez már nem ugyanaz. Esetleg már túl is vagytok a tisztázáson. Vagy csak te vagy tudatában a változásnak. Már nem vagytok legjobb barátok, csupán régi ismerősök, akik néha összefutnak és váltanak egy-két üzenetet, szülinapi köszöntést. És ő mindebből semmit sem érzékel. Az ő világában még minden a legnagyobb rendben van kettőtöket illetően. Még mindig te vagy a legfőbb támasza, a lelki szemetesládája, a kapcsolata a való világgal, az ember, aki jókedvre deríti. Ki minek címkézi a másikat.

Nekem két legjobb barátom is volt; mindketten nagyon különbözőek, ha úgy tetszik, az énem két pólusa, és mindkettővel nagyon szoros kapcsolatot ápoltam. Az én szememben ők nem mentek át lényegi változáson, de nyilván nem élek a bőrükben, így nem tudhatom, mélyen legbelül mi zajlik bennük. Mindenesetre a beszélgetéseink nem ezt támasztották alá. Az én prioritásaim azonban megváltoztak. Én már nem viselem el, ha az időmet, energiámat és figyelmemet rabolják. Ahogy azt sem, ha az életem aktualitására csupán smiley-kat kapok válaszként.

Két év leforgása alatt mindkét legjobb barátomat elveszítettem. Na, nem a mondat drámai értelmében; még mindig kapcsolatban állunk. Az egyikkel leginkább szülinapokon és egy-egy kivételes alkalmi találka keretein belül, a másikkal nagyjából heti szinten, de már nem mondok el neki mindent. A lényegen azonban mindez nem változtat: nincs legjobb barátom, akinek bármit elmondhatok, és ez nagyon nehéz. Ahogy Carrie Bradshaw célzott rá, a barátok (is) jelentik a biztonsági hálót az életünkben. Ott vannak, hogy elkapjanak, ha zuhanunk, és aztán a biztonság ígéretével körbeöleljenek. Ott vannak, hogy felvidítsanak, hogy megéljék velünk az őrültségeket és azért is, hogy elfogadják, bármit is csinálunk, bárhogy is éljük az életünket. Ők a támogató közeg, amelyre szükségünk van a fejlődésünkhöz. Ők a választott családunk, éppen ezért olyan nehéz az elválás. Meg persze azért, mert már nincs, akinek feltétel nélkül bármit elmondhatunk, és ebbe az anyánk nem számít bele, mert ő az anyánk, akinek jobb, ha nem tud mindenről. Szóval, rohadt magányos dolog tud lenni, ha nincs legjobb barátunk, csupán több száz ismerősünk.

Közöttünk nem az idő és nem a tér okozta a szakadást, csupán a változás, és ezt kénytelen voltam elfogadni. Most már képes vagyok a helyén kezelni mindkét kapcsolatot, és nem várok tőlük semmit. Cserébe én sem áldozom fel értük az energiámat és az időmet, nem osztogatok tanácsokat és nem bánkódom, ha nem kapok érdemi támogatást. Mindezek helyett megtanultam – illetve leginkább most tanulom –, hogyan legyek önmagam legjobb barátja. Végső soron ez az életünk célja, nem igaz?

Ideje a saját belső hangomra hallgatnom mások tanácsai helyett. Ideje önmagam támaszává válnom azáltal, hogy megbízom az ítélőképességemben. Ideje felelősséget vállalnom a döntéseimért. Ideje magamra fordítanom az időmet ahelyett, hogy mások panaszáradatát hallgatom, vagy másokhoz igazítom a napomat. Ideje jól szeretni magamat. Egyáltalán, szeretni magam annyira, hogy a saját jóllétemet helyezem mások elvárásai elé.

Nem mondom, hogy mindez könnyen megy, de hiszem, hogy felnövök a feladathoz. Hiszem, hogy képes vagyok önmagam legjobb barátjává válni, akinek már nincs szüksége hamis kapcsolatokra. Hiszem, hogy egyszer képes leszek jól élni legjobb barát nélkül is – kivéve, ha közben belebotlom valakibe, akinek a szemébe nézve meglátom saját magamat, de legalább a lelkem egy darabkáját. Így vagy úgy: legyen.

És Ti hogy álltok a legjobb barátokkal? Mit vallotok a legjobb barátságokról? Ért már véget legjobb barátságotok? És ha igen, hogyan éltétek meg?

Képek forrása: Pinterest