Énjeink és álarcaink

Egy korábbi írásom (link) kapcsán merült fel bennem a kérdés, hogy miért nem ismerjük el egymást színes egyéniségeknek? Miért van az, hogy minden embernek csak egy-két arcát ismerjük, és miért mutatjuk meg mi is csak egy-egy aspektusunkat az életünk különböző területein? Miért nem merjük vállalni magunkat teljességünkben, és miért nem gondolunk bele, hogy a velünk szemben álló ember sem csak kedves vagy éppen fúria tud lenni?

Talán ott lenne érdemes elkezdenünk, hogy egyáltalán tisztában vagyunk-e azzal, melyek személyiségünk valódi alkotóelemi, és melyek csupán magunkra erőltetett álarcok? Mert az álarcok léteznek, és néha olyan erősen kapaszkodunk beléjük, hogy már mi sem tudjuk megkülönböztetni azokat valódi személyiségünktől. Egy ideális világban persze mindenki bátran felvállalná önmagát, a hóbortjait, a hibáit, az érdeklődéseit és a vágyait is, és mi elfogadnánk egymást a magunk valóságában; bátorítanánk, támogatnánk, segítenénk mindenkit, hogy az lehessen, aki, vagy javíthasson azon, ami gyengesége. Az ideális világ azonban távoli ábrándkép csupán, és az előbbiek helyett inkább megbélyegezzük, elítéljük, sárba tiporjuk és megfélemlítjük társainkat különbözőségeik miatt. Azt hiszem, ezért viselünk olyan sokan álarcokat. Félünk attól, amit a környezetünk gondolna rólunk, ha látná, kik is vagyunk valójában. Azokat pedig, akik bátran vállalják önmagukat, exhibicionistának, polgárpukkasztónak, netán egyenesen őrültnek tituláljuk és kiközösítjük. Közben persze irigykedünk is rájuk, mert nekik volt bátorságuk ahhoz, amihez nekünk talán sosem lesz.

Tehát először tisztába kellene jönnünk saját magunkkal. Ideje leülnünk és a figyelmünket befelé irányítanunk, hogy lássuk, kik vagyunk akkor, amikor senki sem lát, mit szeretünk és mi az, amit csak azért csinálunk, mert azt gondoljuk, a környezetünk csak úgy fogad el. Hozzuk ki a napfényre eddig rejtegetett és elnyomott személyiségjegyeinket, és vizsgáljuk meg, milyen lehetne az életünk velük együtt. Ki tudja, talán kalandor énünk hozzásegít ahhoz, hogy végre elinduljunk arra a régóta vágyott föld körüli útra, ráébredhetünk, hogy a mesemondás nem csak a kistestvérünket elhallgattató elfoglaltság volt gyerekkorunkban, de máig bennünk szunnyad a mesélő, és nekilátunk könyvet írni. Lehet, hogy világ életedben arra vágytál, hogy süss és főzz másoknak, de a szüleid ügyvédet vagy közgazdászt csináltak belőled. Itt az ideje beiratkoznod egy cukrász képzésre! Esetleg ráébredhetsz, hogy mindig is csak békére és harmóniára vágytál, arra, hogy kedves lehess másokkal, és te is kedvességet kapj, de a karriered érdekében a kemény üzletasszony/üzletember álarcát húztad magadra, és valahogy rajtad is ragadt. Nézd meg, ki vagy, ki szeretnél lenni a szíved legmélyén, és kezdd el élni a vágyott életet! Kivéve persze, ha pszichopata sorozatgyilkos ambícióid vannak, mert ebben az esetben azonnal fordulj orvoshoz! :)

Az tehát a mi feladatunk, hogy megismerjük az értékeinket, gyengeségeinket, vágyainkat és ambícióinkat, azt a nagyszerű embert, akik vagyunk, és aztán az is a mi feladatunk, hogy kitaláljuk, hogyan adhatunk teret egész személyiségünknek.

Vegyünk példának engem. A munkahelyemen a legtöbben azt hiszik, hogy kemény, esetleg kíméletlen vagyok. A munkahelyi énem nagyrészt valóban ilyen, de nem csak ennyi vagyok. Már csak azért sem, mert amikor a saját főnököm lefürerez, az valójában azt takarja, hogy én következetes vagyok, míg ő nem – legalábbis én még nem láttam a következetes énjét. Vagy amikor a viselkedésem miatt szintén a főnököm engem gondol idősebbnek a kollégámnál, az azért van, mert bennem erősebb a munkamorál, mint a másik emberben, és felelősségteljesebb vagyok. Azt viszont nem látja, milyen segítőkész lánya vagyok az anyámnak, a barátaim nem tudják, milyen nő vagyok egy férfi mellett, az anyám nem feltétlenül tudja, milyen odaadó barát vagyok és szinte senki sem tudja, hogy leginkább csak békére, szeretetre és harmóniára vágyom. A legtöbben nem ismerik a bennem élő művészt – akit éppen a kemény munka miatt hanyagolok el rendre, ami természetesen kiégéshez vezet(het) –, nem tudják, milyen belső démonokkal küzdök, nem látják az elfojtásaimat, de a vágyaimat és reményeimet sem. Mert a legtöbb életterületemen csak egy-két fő vonásomat mutatom meg. Ez az én felelősségem. Az pedig a környezetemé, hogy meg akar-e ismerni, vagy elkönyvel olyannak, amilyennek mutatom magam. Egyáltalán, érdekli az adott közösséget/embert, miért vagyok olyan, amilyen? Elgondolkodott valaha azon, mi a motivációm egy-egy cselekedet mögött? Az én példámnál maradva, az az ember, aki a linkelt írást ihlette, szerintetek elgondolkodott rajta, megkérdezte, miért voltam vele mindig olyan pokróc? Elárulom: nem. Azóta javult a kapcsolatunk, de csakis azért, mert én erőt vettem magamon, és igyekszem megismerni őt, ő viszont továbbra sem kérdez rólam. Ez már legyen az ő baja.

Éppen ezért az is a mi feladatunk, hogy felismerjük, nem csak nekünk vannak rejtett oldalaink, de a munkatársunknak, az öcsénknek, a legjobb barátunknak, a párunknak és a kedvenc piaci kofánknak is. Nézzünk picit az álarcok és a megszokott személyiségjegyek mögé. Érdeklődjünk, kérdezzünk, merjük megismerni egymást! És ha valaki jóindulattal közelít hozzánk, merjünk többet megmutatni magunkból! Nem kell gondolkodás nélkül kitárulkoznunk, de legyen bátorságunk megmutatni egy másik szeletét is annak a csodálatos(an bonyolult) embernek, akik vagyunk.

Ti megmutatjátok magatokat a teljes valóságotokban? Hány álarcot hordotok, és hányat tudnátok most azonnal sutba vágni? És ha másról van szó, hajlandók vagytok a látszat mögé nézni? Érdekel titeket a másik, vagy elfogadjátok csupán annak, akinek egy adott szituációban mutatja magát?

Ideje volna változtatnunk a berögzült társadalmi szokásokon, ideje elhagyni az előítéleteket és a címkéket, és ideje bátran felvállalnunk magunkat!

Ti nem szeretnétek egy békés, színes, elfogadó és befogadó világban élni?

(Képek forrása: Pinterest)