Hegymászó

Mindannyiunk életében vannak jelek, melyek egy közelgő fontos eseményre, elvégzendő feladatra, leküzdendő akadályra hívják fel a figyelmünket. Utalhatnak a változtatás szükségességére, de arra is, hogy ideje megpihennünk.

Egy ideje, ha utazásaim során zöldellő magaslatokat látok, elfog a sürgető érzés, hogy megmásszam a hegyet. Tudom, hogy megerőltető volna, hogy kínozna a meleg és az egész testem sajogna, ugyanakkor a túra szépséggel is megajándékozna. A természet közelségével és nyugalmával, mesés kilátással, a föld és a növények friss, nyers illatával. A fentről elém táruló látvány mindenért kárpótolna. Elégedettség töltene el, mert legyőztem magam és a korlátaimat.

Mégis, azzal is tisztában vagyok, hogy mindez nem volna elég.

A következő alkalommal, amikor szemben találnám magam egy hívogatóan lüktető, élettől vibráló heggyel, újra elfogna a sürgető érzés, hogy másszam meg, hogy öleljem át és fogadjam be, hogy váljak a részévé és osztozzam a tudásában. Ahogy az rendre meg is történik velem.

A minap is ez járt a fejemben, amikor a Mátrában ücsörögtem egy étterem teraszán, és a zöldellő láncolatokat csodáltam. Éreztem a hegy hívását, már nem először, és minden bizonnyal nem utoljára. Azon gondolkoztam, vajon miért vágyom én annyira a hegyekbe, hogy akár ott és azonnal nekiláttam volna a túrának.

Aztán egyszerre bevillant a válasz.

Szeretem a természetet, és szeretek túrázni is; a zöldben nyugalmat lelek és gyógyulok. Talán ez is része az üzenetben rejlő megoldásnak. Az azonban számomra sokkal hangsúlyosabb, hogy induljak el végre. Mert a hegy az életemet, egy életszakaszomat vagy az éppen előttem álló feladatot jelképezi. Mindazt, amit érzésem szerint meg kellene tennem, a célokat, melyeket kitűztem magam elé, mégsem tettem egyetlen lépést sem az elérésük felé vezető úton. A hegy az előttem immár valóban óriási halomban tornyosuló feladatokat, álmokat és terveket jelképezi, melyeket egyre csak pakolok egymásra, de sosem kezdek velük semmit. Talán a félelmeket is, melyeket le kellene gyűrnöm, hogy elindulhassak az úton.

Valóban, leginkább a félelmeket és korlátokat szimbolizálja, melyeket, ha legyőzök és magam mögé utasítok, azt az életet élhetem, melyet mindig is szerettem volna. Élhetnék, ahelyett, hogy a mindennapok „kelljei” fásulttá tennének, felőrölnének, maguk alá temetnének és végül teljesen elsorvasztanának. Mert egyelőre leginkább így élem meg a hétköznapokat, a munkámat, a rutint, de sokszor még az emberi kapcsolatokat is.

Szóval, azt hiszem, ideje felvenni a legstrapabíróbb túracipőmet, a legszükségesebbekkel megtöltött hátizsákomat, bespájzolni éltető vízből, testi, lelki, szellemi táplálékból, és elindulni a hegy teteje felé vezető ösvényen. Közben időnként majd megállok élvezni a békét, az út apró szépségeit és a napfényt. Máskor megpihenek az árnyékban, hogy letöröljem homlokomról az erőfeszítés verítékét, megmasszírozzam sajgó lábamat és magamhoz vegyek némi táplálékot, mely újra eltölt életerővel és tettvággyal.

Azt remélem, hogy közben majd mosolygok, sokat tanulok és élvezem a kilátást.

És mialatt az utat tervezem, felmerül bennem a kérdés: vajon hányan éreznek még rajtam kívül így? Hányan vagyunk, akik saját magunkkal küzdünk ahelyett, hogy élveznénk az életet?

Biztosan tudom, hogy többen a kelleténél.

Van, aki tavat vagy tengert akar mindenáron átúszni, van, aki a világot akarja biciklijén körbetekerni, másnál ez lehet az oka, hogy egyre több ország nevéhez tűz gombostűt az utazásai térképén abban a reményben, hogy így még több tudásra és tapasztalatra tesz szert. Akadnak, akik ezért tömik magukat egyre több étellel, egyesek éppen ezért gyúrják magukat felismerhetetlenné az edzőteremben. És persze ugyanez a helyzet a megrögzött könyvmolyokkal, a buli királyokkal és királynőkkel, de a munkamániásokkal is.

Vajon mikor válnak számunkra fontosabbá a valódi értékek a kötelezettségek helyett?

Vajon mikor tanulunk meg mindnyájan örömben, elégedettségben és szeretetben élni?

Vajon mikor nézünk végre szembe önmagunkkal?

És Te mikor nézel végre szembe önmagaddal?

(Kép:saját)