Mindenkitől akarunk valamit

Ez tény.

Mert mikor tettünk utoljára önzetlenül bármit is?

Amikor adományozunk, vajon nem lebeg a szemünk előtt a megváltás eszméje? Nem motivál-e az a tudat, hogy igen, adtam, és ettől jó ember vagyok, de legalábbis jobb, mint mások?

Amikor találkozunk a legjobb barátainkkal, hogy beszélgessünk egy kicsit, nem motoz-e bennünk a gondolat, hogy végre, végre kibeszélhetem magam, letehetem a terheimet, panaszkodhatok egy kicsit, lehetek végre én a középpontban, eldicsekedhetek a legújabb hőstetteimmel, eredményeimmel, stb.?

Amikor szülinapi bulit szervezünk magunknak, nem azt akarjuk, hogy az az este csak rólunk szóljon, minket ünnepeljenek, minket imádjanak?

Amikor meglátogatjuk a szüleinket, nem azt akarjuk-e, hogy újra gyerekek lehessünk, babusgassanak, vagy nem a megnyugvást keressük-e, hogy az „öregek” még megvannak, még megvan a hátterünk?

Amikor bemegyünk a munkahelyünkre, nem azért tesszük-e, hogy megkeressük a pénzünket? Ami természetes, de hányunknak van valódi hivatása, amit örömmel, szeretettel és segítő szándékkal végzünk?

Amikor pszichológushoz, terapeutához, egyéb segítőhöz megyünk, nem azért tesszük-e, hogy megoldja helyettünk a problémáinkat, az egész életünket?

Amikor alkotunk, vajon nem az elismerésért tesszük-e? Mert az alkotók, művészek között is igazán kevés az, aki valóban az alkotás öröméért végzi a tevékenységét, azért, hogy rajta keresztül megnyilvánulhasson az energia.

Amikor moziba, koncertre, színházba megyünk, nem azért tesszük-e, hogy néhány órára elfeledtessék velünk a gondjainkat, hogy szórakoztassanak, hogy a művészek energiái által feltöltődjünk?

A szerelmünktől nem azt várjuk-e, hogy elhalmozzon a figyelmével, a szeretetével, az érintéseivel? Hogy boldoggá tegyen, mert mi nem tudjuk boldoggá tenni saját magunkat?  Hol van az egymás mellett az egymástól függés helyett?

Amikor kiszemelünk magunknak egy ismert embert, akiért rajongani kezdünk, és mindent megteszünk, hogy találkozzunk vele, hogy ránk mosolyogjon, hogy hozzánk szóljon, vajon nem az ő energiáit akarjuk-e, nem a figyelmére pályázunk-e, nem azt szeretnénk-e, hogy betöltse a bennünk tátongó űrt, melyet mi nem akarunk/tudunk betölteni a tudatlanságunk okán? Vajon akkor nem arra a szeretetre vágyunk tőle, amit mi nem adunk meg saját magunknak?

Amikor Istenhez fordulunk, vajon a legtöbbször nem olyan dolgokat kérünk-e tőle, melyek megvalósulásáért mi lusták vagyunk tenni? Vajon tőle nem akarunk-e mindig valamit? Mert a teremtő erő és támogatás jót tesz, de nem ártana a saját teremtő erőnket és energiánkat is beletenni a vágyainkba, ahelyett, hogy kényelmesen hátradőlnénk, és csak várnánk a csodát, hogy majd valaki más megoldja helyettünk a feladatokat, és a szánkba repíti a sült galambot.

Vajon magunktól mit várunk és mit akarunk? Mert magunktól éppúgy akarunk valamit. A legtöbbször azért teszünk dolgokat, hogy különlegesnek tartsanak, érettebbnek, jobbnak, empatikusabbnak, segítőkészebbnek, ügyesebbnek, nagylelkűbbnek, szebbnek, okosabbnak, erősebbnek, szórakoztatóbbnak. Ezért hajtjuk magunkat, ez alapján válogatjuk magunk mellé a „barátainkat”, így posztolunk a közösségi médiában, talán én is ezért írok most.

Hol többet, hol kevesebbet, de mindenkitől akarunk valamit.

És ez tény.

(Kép forrása:http://www.fenyorveny.hu/2017/01/eteri-kotelekek-elvagasa.html)