Női minták, női közösség

A kérdés adott: léteznek még valódi női közösségek?

Támogatjuk egymást, megtanítjuk egymást a női lét titkaira, mélységeire, csodáira és varázslataira? Hol van mindaz a tudás, amely évezredek alatt egymásra rakódott, és amelyet, bár leginkább rejtve, de majd’ minden nő birtokolt ez idáig?

Most tekintsünk el attól a ténytől, hogy a nők jelentős hányada elutasítja a nőiességét és az azzal járó „problémákat”, mint a menzesz, a szülés, vagy a társadalom által ránk kényszerített/kondicionált női szerepkörök, mert ez mindenkinek a maga döntése (és szerintem éppen a tudás hiányából fakad), az azonban megmásíthatatlan tény, hogy a nőiesség van. Tudás és összetartás már kevésbé. A nőiesség egy létező, élő energia, mely minden nőben – és néhány férfiban is - áramlik, életet ad, gondoskodik, teremt, csitít, szeret, táplál és szebbé teszi a világot. A nőiesség erő és tartás, rugalmasság, lágyság és gyengédség. Legalábbis szerintem. Az a szomorú, hogy ezt én is csak a fejemmel tudom, azt hiszem, de nem élem. És ez vajon miért van így? Mert senki sem tanított meg a női lét, a női szakralitás rejtelmeire és hagyományaira. Ebben nyilván benne van az is, hogy ezt a világot és ezt a társadalmat már nem érdekli a szakralitás, az ősi rejtelmek és hagyományok, sem a régi tudás. Így viszont hogyan várhatjuk el, hogy a nők valódi nők, és a férfiak igazi férfiak legyenek?

Mert közülünk hányan látták az édesanyjuktól a gondoskodás, a lágyság, a szelídség, a belső erő (és nem a keménység) mintáit?

Hányunkat vettek körül olyan nők, akik még tudták, mi az igazi szépség?

Hányunkkal osztották meg anyáink a csábítás művészetét? És emellé hányan kaptunk útmutatást a szilárd önbizalom kiépítéséhez?

Kaptunk-e hitet? Hitet önmagunkban, a tudásunkban, a szeretet erejében, a világban?

Megtanítottak-e minket mélyen, őszintén, elvárások nélkül szeretni?

Elmondták-e, hogyan ébreszthetjük fel magunkban a szenvedélyt – nem csupán a szerelem keretein belül, de az életünk minden területén? És ezzel egy időben megtanították-e a szerénység és az alázat mibenlétét?

Voltunk-e olyan szerencsések, hogy tiszta magyarázatot és tanácsokat kapjunk a menstruáció mibenlétével és erejével kapcsolatban?

Anyáink, nagyanyáink, egy nagynéni vagy édesanyánk barátnője leült-e velünk, amikor eljött az ideje, hogy beavassanak a szexualitás működésébe, abba, hogy mitől lesz jó nekünk, és mitől a férfinak? Egyáltalán, miért kínos ezekről beszélni, mert kínos, ebben talán megegyezhetünk. Pedig a felvilágosítás nem csak abból kellene, álljon, hogy felhívjuk a fiatalok figyelmét a védekezés fontosságára meg arra, hogy csak azzal csinálja, akivel viszont szeretik egymást. Hol vannak a praktikák, a vicces történetek, hol van az, hogy fontossá tegyék saját testünk elfogadását és megszeretését?

Amikor eljön az ideje, rémtörténetek helyett miért nem a szülés csodájáról beszélnek nekünk? Miért nem mondják el, milyen olajok, masszázstechnikák, milyen póz, milyen gyógytea segíthet az ellazulásban és a szülés harmonikusabbá tételében?

És ha már itt tartunk: kinek meséltek a gyógynövények, az illóolajok, ásványok jótékony hatásairól? Kit tanítottak meg gyógyítani? Ki hallott a holdfázisokról, és annak ránk, a ciklusunkra, a viselkedésünkre gyakorolt hatásairól? Kit tanítottak szeretettel főzni, sütni, befőzni, aszalni, szárítani? Kinek mutatták meg, hogyan ápolja szeretettel a testét? Kinek mesélt, esetleg járt elöl jó példával az édesanyja abban, mennyire jó lehet egy, a természet kincseivel illatosított, meleg fürdő, mely nem csupán a bőrünket táplálja, de az idegeinket is megnyugtatja.

Ki tanult meg varrni? A kötés, horgolás, hímzés és egyéb kézimunka, vagy akár az agyagozás, ékszerkészítés, de még a hajfonás is smafu ehhez képest. Bár, aki volt olyan szerencsés, mint én, annak akadt olyan napközis tanító nénije, aki ezeknek legalább egy részét megmutatta, de mi van a többiekkel?

Ki tanult meg átéléssel mesélni?

Ki látott rá példát, milyen a valódi barátság és összetartás két nő között?

Ha van fiútestvéred, neki elmondta egyetlen női rokona is, hogyan kell tisztelettel és szeretettel bánni egy nővel? Mert szerintem ez sem csak az apa dolga, kiváltképp, ha az apafigura csapnivaló.

Szép eszme a női egyenjogúság, és hiszek benne, de ezzel együtt nem lett volna szabad nekünk is férfiassá válnunk belülről. Igen, van erőnk, de nem kellene keménynek lennünk. Jó dolog a függetlenség, de talán jobb volna, ha az életünk nem csupán a munka körül forogna. Jó volna, ha a párkapcsolat nem csak társas együtt élés, de szeretetteli összetartozás volna, ahol a férfi az erő, a nő a lágyság a szavak spirituális értelmében, mellőzve a sztereotípiát, miszerint „a nőnek a konyhában a helye”.

Szóval, hova lettek a valódi nők? Hova lett a tudás? Hova lett az összetartás és a támogatás? Miért nincsenek már valódi női közösségek, melyek tagjai bármikor számíthatnak egymásra, akik vigyáznak egymás gyerekeire, akik nevetnek egymás szexuális félrecsúszásain, akik átölelik egymást a bajban, akik ott vannak a szülésnél, akik hozzák a megfelelő krémet a bajra, akik összeülnek, hogy teremtsenek és elengedjenek? Hol vannak azok az asszonyok, akik tudják, hogyan kell egy lányt bevezetni a nőiesség világába, hogy a köreikbe fogadják, és amikor eljön az ideje, ő is tovább örökítse a tudást és a hagyományt?

Mert mindez nem a társadalmon, nem az orvosokon, még csak nem is a férfiakon múlik, hanem rajtunk, nőkön. Vajon, ha nekem egyszer lesz egy lányom, mit tudok majd átadni neki? Mert azzal, amit én megtanultam, nem sokra menne…

Itt az ideje, hogy újra nők legyünk, hogy megtaláljuk saját körünket, ahol szeretünk, elfogadunk, tanítunk, gyógyulunk, mesélünk és varázsolunk.

(A képek A vörös sátor c. filmből valók, amit jó szívvel ajánlok megnézni, vagy elolvasni könyvként.)